Amikor eljöttem otthonról, magam mögött hagyva egy házasságot, először egy barátomhoz mentem lakni. Szerencsés vagyok amiatt, hogy önzetlen emberek vesznek körül, illetve hogy Zsoltinak volt lehetősége arra, hogy a tekintélyes méretű háza felső szintjét teljes mértékben felajánlja nekem. Annak ellenére, hogy bármeddig maradhattam volna, nyilván nem az volt a célom, hogy hosszú távon ott lakjak, még ha akkor nem is tudtam, hogyan tovább. Mivel saját ingatlanból jöttem, nem voltam egy albérlet költségeire felkészülve, de éreztem, amikor eljött az a pont, hogy muszáj lépnem az önálló élet felé.
Ezerből egy
Nem voltam gyakorlott albérletkereső, csupán arról voltak elképzeléseim, hogy milyen az a picike otthon, ahova szívesen beköltöznék, meg persze meghatároztam egy keretösszeget. A hirdetéseket böngészve aztán villámgyorsan be kellett látnom, hogy az igényeim és a pénz, amit a lakhatásra szánok, egészen távol állnak egymástól. Teljes Budapest és Pest megye a palettán volt, úgy voltam vele, hogy majd megoldom az utazást, ha kell. Azon a környéken, ami számomra megfelelő lett volna, sajnos nem igazán találtam megfelelő lakást, illetve itt találkoztam először azzal a jelenséggel, hogy a hirdetők egyáltalán nem írnak vissza.
Tudom, tudom, mindenki nagyon elfoglalt, és minden lakáshirdetésre ezren jelentkeznek… Olvass még a témában
Belvárosi fekete humor
A kezdeti nehézségek ellenére viszonylag rövid idő alatt megtaláltam azt a kis kuckót, amit ideálisnak gondoltam. Habár sosem laktam a belvárosban, az élet úgy hozta, hogy egy hatodik kerületi bérház alsó szintjén lévő, udvarra néző, felújított lakása lett az otthonom. 1 hónapig.
Sajnos már az első napon arra ébredtem, hogy állat módjára üvöltözik valaki. Nem tudtam beazonosítani, honnan jön a hang, illetve hogy bántalmazás történik-e, mert az is felmerült bennem.
Először reménykedtem, hogy ez csak egy egyszeri alkalom volt, de sajnos kiderült, hogy pontosan felettem egy őrült lakik, aki nem képes szabályozni az indulatait, magával veszekszik, rohangál a lakásban, kaparja a parkettát, székeket dobál, és ez csak néhány azok közül, amikkel nap mint nap szembesülnöm kellett. Ráadásul, mivel otthonról dolgozom, a teljes műsort végig kellett hallgatnom, és ez már odáig fajult, hogy a munkámra sem tudtam koncentrálni.
Horror movie
A vicc az egészben az, hogy direkt rákérdeztem, mikor megnéztem a lakást, hogy van-e olyan lakó, aki különösen hangos. Természetesen nem volt a válasz, pedig mint kiderült, ez egy évek óta fennálló probléma volt, amit a közös képviselet és a lakók azzal próbáltak kezelni, hogy kihívták az úriemberre a rendőrséget. Amikor jeleztem a tulajnak a gondomat, a sor végén neki is ez volt a javaslata. Gondolhatjátok, hogy abban a lelki és fizikai állapotban, amiben voltam, nem pont erre volt szükségem. De ez csak egy volt az anomáliák közül.
A galériás lakást egy klíma fűtötte, és kiderült, hogy mivel rossz helyre van pozicionálva a beltéri egység, egyáltalán nem melegíti fel a lenti teret. Szuper. A válasz erre az volt, hogy dugjam be a hősugárzót. Mintha az egy rendes megoldás lenne az ilyen helyzetekre. Néhány nap után kiderült, hogy az előző albérlő nem igazán takarította a lefolyót, így az onnan feltörő csatornaszagot is kezelni kellett. Tényleg kezdtem már magamat egy horrorfilmben érezni, horror áron.
Én, az ezermester
Az a típus vagyok, aki mindent próbál megoldani: légtechnikai szempontból tanulmányoztam a teret és a lehetőségeket, az AI segítségével, egy barátommal és klímás ismerősökkel konzultálva próbáltam komfortossá tenni télen, kitisztíttattam a lefolyót, tömítést tetettem oda, ahol nem volt, és még ezer más módon kezeltem vagy próbáltam kezelni a problémákat. A tulaj együttműködő volt, de éreztem, hogy kezdi elveszíteni a türelmét. Hát én is. Záros határidőn belül kerestem másik albérletet, és jeleztem, hogy a hónapfordulóval elköltözöm.
Szerettem volna egyeztetni a felmondási díjról, mivel nem azért költöztem ki idő előtt, mert úgy tartotta kedvem. Természetesen ki kellett fizetnem a teljes összeget, pedig azt gondolom, ez tipikusan egy vis maior helyzet. Sajnos akkor nem volt energiám jogi segítséget kérni. Persze azt is megkaptam, hogy túl érzékeny vagyok. Igen, tudom. De nem hiszem, hogy egy őrült elviselése, 17 fok eltűrése a lenti szinten, és a többi agybaj belefér abba, amit azért az összegért, amit kifizettem, elvár az ember.
Szabadság – majd egyszer
A második albérlet ideálisnak tűnt, kilátással a Gellért-hegyre, közvetlenül a Szabadság-szoborra, csend és nyugalom. Őszintén szólva azt sem vettem észre, hogy szomszédaim vannak. Éljen. Sőt, mivel kifejezetten olyan helyet kerestem, ahol nem kell aláírnom egy fix időszakot, még boldogabb voltam. Persze három nap múlva jött a fekete leves. Nagyban dolgozom, kopognak. A tulaj és még vagy négy ember áll az ajtóban, hogy jöttek megnézni a lakást. Milyen lakást? – kérdeztem. Azt, amelyikben én lakom? Kiderült, hogy árulják, csak erről éppen nekem felejtettek el szólni.
Természetesen egyből jeleztem, hogy ez így nem lesz jó, és érdeklődtem, mégis mire számíthatok, ha valaki megveszi a lakást. Ígéretet kaptam, hogy csak befektetőnek adják el, aki átvesz engem is. Persze a harmadik vevőjelöltnél egyértelművé vált, hogy ez nem egészen így lesz, sőt, olyan is volt, aki azt tervezgette, hova rakja a komódját. Az csak hab volt a tortán, hogy ezek a látogatások gyakran történtek úgy, hogy nem szóltak előre, hogy jönnek, vagy éppenséggel fél órával azelőtt jelentkeztek be, hogy itt álltak az ajtóban, vagy késtek fél órát, esetleg egyáltalán nem jöttek.
Tele lett a pohár
A hatodik alkalommal, amikor átgyalogoltak az életemen, vált teljesen világossá, hogy nem szeretném megvárni, hogy a tulaj mondja fel a szerződésemet, és újabb albérletet sem szeretnék. Elegem volt a viszontagságokból, abból, hogy kiszolgáltatottnak érzem magam. Így nagy levegőt vettem, és kitaláltam, hogy bár még nem tudtam, mi lesz a férjemmel közös házzal, veszek egy kis lakást. A „kalandok” sora itt még nem ért véget, naivitás volt azt gondolni, hogy pikk-pakk meglesz a saját kuckóm…
