A bilincs azóta is a csuklómon van, csak mindig másnak álcázza magát – hogy lesz ebből szárnyalás?
Ott hagytál egy húszéves kapcsolatot, és akkor most hogyan tovább? Szerintem nekem nem volt tovább… Történtek a dolgok, én pedig követtem, amit éppen aktuálisan jónak éreztem. Hirtelen felindulásból pakoltam össze kb. egy hétre elegendő ruhát, semmit nem gondoltam végig. Nem voltak tervek. A biztos pontot a munkám, a barátaim és egy nagyon fontos hobbim, a tánc jelentették. Nem volt helyem, csak csináltam a dolgomat, egyik feladatot a másik után, illetve egyik táncóráról mentem a másikra. Természetesen attól függetlenül, hogy imádom, ez valahol maszkolás és menekülés is volt, ahogyan az eljövetelt megelőző egy évben is.
Karmait kieresztő csend
Ekkor még nem éreztem igazán, hogy változott volna valami, csak a környezet volt más. És ez nagyon beszédes. Vizsgáltam magam, hogy mik voltak a valódi érzéseim, ha igazán megkönnyebbülést sem érzek, de azt sem, hogy hiányzik a másik fél. Viszont felelősségérzet volt bennem, aggódtam, hogy van, de nem férfiként tekintve rá, hanem emberként. Nem tudom, milyen az, amikor vita vagy durva helyzet következtében válsz el valakitől, de ez a gyakran rám törő üresség ólomsúlyú volt. Hosszú téli sétákra mentem, térdig gázoltam a hóban a Római-parton, ahol felnőttem, hátha érezni fogok valami mást, hátha kapok válaszokat, de semmi nem érkezett, csak a karmait kieresztő csend. Olvass még a témában
Velem sírt
Egy barátom házában laktam, aki minden földi jóval elhalmozott. Egészen elképesztő, hogy milyen szinten állt mellettem, és ez a mai napig így van. Ha nem voltam otthon, mindig írt, hogy megvagyok, minden oké? Workshopokra vitt el, ha már kora reggel kisírt szemekkel látott, azonnal félredobott mindent, hogy beszéljünk, vagy csak megölelt és velem sírt. Végigkövette, hogy szinte mindig beteg vagyok, az ölében rakott be a kocsiba, és rohant velem az ügyeletre, ha éppen olyan fájdalmaim voltak, vagy betakargatott és adott gyógyszert. Mindeközben voltak olyanok, akiket elvesztettem. Emberek, akik régóta fontos helyet foglaltak el a szívemben, de megtapasztaltam, mit jelent az, amikor egyszer nem a számukra kedves módon cselekszel, vagy nem azt mondod, amit hallani szeretnének.
Hideg acél
Érdekes dolog ez, hogy valaki, akivel alig másfél éves ismeretség köt össze, mindenét adja, mások elfordulnak. Jéghidegben, szakadó esőben, vaksötétben botorkáltam tánc után a Nyugatinál, teljesen elveszve. Mert hiába kapod a biztató szavakat, amikor igazán egyedül maradsz, jön a szétszaggató pokol. Jelen esetben ezt a körülmények is teljes mértékben hozták. A lelked üvölt, sikít, ordít, sír.
Szerettem volna feloldozást a kínok alól, de az csak pillanatokra, egy-egy külső impulzusra jött el.
Mintha össze lennének bilincselve a karjaid. A bilincs azóta is a csuklómon van, csak mindig másnak álcázza magát. De attól az még hideg acél, ami tör, kényelmetlen, és szabadulni akarsz tőle.
Lábsúly, ami meglódít
Azonban ez a teher, ami azóta is előrevisz. Mert mindig történik valami, ami nem kérdez, nem kopogtat, nem simogat, egyszerűen berúgja az ajtót, és lépned kell, általában nem kicsit. A bilincsből pedig néha lábsúly lesz, amitől még nehezebb haladni. De van, hogy meglódít. Annyira, hogy egyik pillanatról a másikra egy másik helyen találod magad. Lehet, hogy a szárnyalást a végén a súlyok és megkötések indítják el?
