A menza
19 évesen életem első albérletében, az első munkahelyemen éppen azon gondolkodtam, hogy mit fogok enni, miután a fűtésszámlát kifizetem. Az egyik kolléga látta gondterhelt arcom és megkérdezte, mi a gond, én pedig viccesen mondtam neki, hogy meg kell húznom a gatyaszárat, amíg a hideg hónapok tartanak. Onnantól kezdve valaki mindig hozott egy extra szendvicset vagy pár darab gyümölcsöt a pihenőbe – amit senki más nem fogyasztott, csak én – illetve mindig lett egy „felesleges” rendelt ebéd, amit hazavitettek velem, mondván itt úgyis csak megromlana. Nehéz időszak volt, de a munkatársaimnak köszönhetően nem éheztem. (Köszi, srácok.)
