A szendvics
A hétéves lányom azzal jött haza az iskolából, hogy aznap élete legfinomabb szendvicsét ette. Kiderült, hogy a reggeli káoszban (akkor volt kisbaba az öccse és hetek óta nem aludtam) semmit nem tettem a tízóraijába, csak két üres szelet kenyeret. Elmesélte, hogy az osztálytársai mindannyian adtak bele valamit: valaki egy szelet sonkát, más egy kis uborkát, egy szelet szalámit stb. és ez volt a legfinomabb szendvics, amit valaha evett.
A menza
19 évesen életem első albérletében, az első munkahelyemen éppen azon gondolkodtam, hogy mit fogok enni, miután a fűtésszámlát kifizetem. Az egyik kolléga látta gondterhelt arcom és megkérdezte, mi a gond, én pedig viccesen mondtam neki, hogy meg kell húznom a gatyaszárat, amíg a hideg hónapok tartanak. Onnantól kezdve valaki mindig hozott egy extra szendvicset vagy pár darab gyümölcsöt a pihenőbe – amit senki más nem fogyasztott, csak én – illetve mindig lett egy „felesleges” rendelt ebéd, amit hazavitettek velem, mondván itt úgyis csak megromlana. Nehéz időszak volt, de a munkatársaimnak köszönhetően nem éheztem. (Köszi, srácok.)
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
