A mintaépítésünk csapdái
Vannak területek, ahol úgy éreztem, igazán büszke lehetek a családunkra. Az apukájával mindig is nagy hangsúlyt fektettünk arra, hogy a lányunk egy stabil, szeretetteljes szövetséget lásson maga előtt, ahol a tisztelet nemcsak üres szó. Nálunk a gondoskodás kölcsönös, és tudatosan ügyelünk arra, hogy a feladatok ne nemi szerepek mentén dőljenek el: én is bátran beleállok a férfiasabbnak tartott teendőkbe, és az apukájának sem derogál bepakolni a mosógépet vagy kivenni a részét a házimunkából.
Figyelünk a közös minőségi időre, a gesztusainkra, és arra, hogy a mindennapi segítségnyújtás, támogatás természetes alapvetés legyen. Néha még meg is veregettem a vállunkat gondolatban, hogy milyen magasra tesszük a lécet a lányunk számára a jövőbeli párkapcsolataihoz, leendő vejünkhöz. Aztán egy egyszerű reggeli során, a kedvenc helyünkön ülve, ahol mi ketten egymás mellé, ő pedig velünk szembe telepedett le, a lányom őszinte fájdalommal jegyezte meg, hogy „ő mindig mindenből kiszorul”.
Hiába tudtam ésszel, hogy ez nem így van, abban a pillanatban mégis belém hasított a felismerés: az ő megélése az ő igazsága, és még a legszebbnek szánt példamutatásunk is szülhet benne magányt vagy kirekesztettséget.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
