– Dehogynincs. Mondd el. Kérlek. – nézett kérlelően a nőre, akit mindenkinél jobban szeretett. A félreérthetetlen pillantás meg is tette a hatását:
– Túl késő… Ennyi idős fejjel nem állhatok be táncolni. Azt hinnék megbolondultam – mosolyodott el, homlokáról eltűntek a gond szántotta mély barázdák.
– Táncolni szeretnél? Ahhoz sosincs túl késő… – ragadta karon Béla bácsi, és korát meghazudtoló frissességgel pörgette-forgatta körbe-körbe. Olvass még a témában
Azóta a helyi néptánccsoport oszlopos tagjai. Nyugdíjasként mindenük megvolt: lakás, autó, gyerekek, unokák, biztos egzisztencia – és egy olyan tevékenység, ami mindkettőjüket boldoggá tette.
Következő cikkünkÍgy kopasztotta meg a szüleit a magyar kamaszZolikát utoljára akkor láttam, amikor még pelenkában rohangált az asztal körül, és egyfolytában belekotyogott a beszélgetésünkbe. Mára már lakli kamasszá cseperedett, akit kis híján pillanatragasztóval kellett a székhez rögzíteni ahhoz, hogy tíz percnél többet kibírjon a felnőttek társaságában. Mondjuk ezen most nem is…A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
