Mire elérték a nyugdíjkorhatárt, mindenük megvolt: lakás, autó, gyerekek, unokák, biztos egzisztencia, és még az egészségi állapotuk sem okozott különösebb problémát. „Nem hiába dolgoztunk annyit” – mondogatta Béla bácsi, és elégedetten gondolt a rájuk váró boldog évekre. Azokra az évekre, amikor végre kettesben üldögélhetnek a teraszon a szőlőlugas árnyékában, miközben az unokák a gondosan ápolt gyümölcsösben az uzsonnára való sárgabarackot szedik.
Azokra az évekre, amikor a legfőbb gondjuk maximum az lesz, hogy mit készítsenek el közösen ebédre, vagy melyik bevásárlóközpontba menjenek el beszerezni az alapanyagokat. De ezek az évek sehogy sem akartak eljönni. Egyszerűen nem találták a helyüket. Nem igazán tudtak mit kezdeni azzal a töménytelen sok szabadidővel, ami hirtelen rájuk szakadt a semmiből. Emiatt aztán ahelyett, hogy boldogan éldegéltek volna, egyre feszültebbé és morgolódóbbá váltak, ami heves viták kirobbanásához vezetett. Szó szót, sértés sértést követett, mígnem elhangzott az, ami 45 évnyi házasságuk alatt sohasem:
– Rád pazaroltam az életemet… Mikor nekem más álmaim, terveim voltak – zokogta az asszony, és beviharzott a szobába, magára csapva az ajtót.
Béla bácsi dermedten nézett utána – mintha kést döftek volna a mellkasába, alig kapott levegőt. Jó pár percbe telt mire felocsúdott, tudta nem jól van ez így, ezért összeszedte minden bátorságát, óvatosan benyitott a szobába, ahol a felesége könnyeit törölgetve próbált úgy tenni, mintha éppen a ruhák kivasalása lenne a legfontosabb dolog a számára.
– Mik azok a tervek Évikém? Én nem tudtam… Soha nem mondtál róluk semmit.
De Évike nem válaszolt.
– Ha legalább beszélnél róla…
– Nincs értelme – legyintett az asszony, és a tekintete a távolba meredt.
– Dehogynincs. Mondd el. Kérlek. – nézett kérlelően a nőre, akit mindenkinél jobban szeretett. A félreérthetetlen pillantás meg is tette a hatását:
– Túl késő… Ennyi idős fejjel nem állhatok be táncolni. Azt hinnék megbolondultam – mosolyodott el, homlokáról eltűntek a gond szántotta mély barázdák.
– Táncolni szeretnél? Ahhoz sosincs túl késő… – ragadta karon Béla bácsi, és korát meghazudtoló frissességgel pörgette-forgatta körbe-körbe.
Azóta a helyi néptánccsoport oszlopos tagjai. Nyugdíjasként mindenük megvolt: lakás, autó, gyerekek, unokák, biztos egzisztencia – és egy olyan tevékenység, ami mindkettőjüket boldoggá tette.