Szerelem
Az idős férfi lassan kelt fel. Közel járt már a nyolcvanhoz. Az idő mély ráncokat vésett az arcára, háta kissé meghajlott már, de erős volt, egészséges. Csokoládészínű szemében egyszerre csillogott az élet és valami mély, megfejthetetlen fájdalom.
Az ágy mellé a székre voltak téve a ruhái és miközben öltözött, szeme a kis éjjeliszekrényre tévedt. A bekeretezett kép az esküvőjükön készült, negyvenkilenc éve. De mintha csak tegnap lett volna. Milyen fiatalok rajta! A felesége légies, karcsú, pajkosan nevet és a régimódi ruha és frizura sem von le a szépségéből. Begombolta a kardigánját. A felesége kötötte neki. Már kinyúlt és kopott, de ő semmi pénzért nem válna meg tőle.
Kiment a konyhába, teát főzött, reggelit készített. A fürdőbe ment, kevés vizet engedett a kádba, illatos habfürdőt öntött bele, kis ideig nézte, ahogy a habpamacsok könnyű táncot járnak a vízen. Elzárta a csapot, visszament a konyhába. A teát csőrös pohárba öntötte, magához vette és a kis folyosóra lépett. Olvass még a témában
Jobbra nyílt egy ajtó, azon benyitott. A törékeny alak szinte elveszett a kis rácsos ágyban. Az ablakhoz lépett, elhúzta a függönyt, kitárta az ablakot. „Jó reggelt”, mondta mosolyogva. „Gyönyörű idő van!” Az ágy fölé hajolt és megsimogatta az apró kis arcot. Gyengéden felemelte a kis fejet, szájához tartotta a csőrös poharat. Hallotta, ahogy lassan kortyol. A csőrös poharat egy asztalkára tette, majd lehúzta a rácsot az ágy mellé. Levette róla a hálóruhát, a pelenkát az ágy melletti kis ládába dobta. Karjába vette, lágyan ringatta, homlokon csókolta.
