Egy novella az örökké tartó szerelemről – a Valentin nap margójára

Egy novella az örökké tartó szerelemről – a Valentin nap margójára

Címlap / Kikapcsolódás / Egy novella az örökké tartó szerelemről – a Valentin nap margójára

Szerelem

Az idős férfi lassan kelt fel. Közel járt már a nyolcvanhoz. Az idő mély ráncokat vésett az arcára, háta kissé meghajlott már, de erős volt, egészséges. Csokoládészínű szemében egyszerre csillogott az élet és valami mély, megfejthetetlen fájdalom.

Az ágy mellé a székre voltak téve a ruhái és miközben öltözött, szeme a kis éjjeliszekrényre tévedt. A bekeretezett kép az esküvőjükön készült, negyvenkilenc éve. De mintha csak tegnap lett volna. Milyen fiatalok rajta! A felesége légies, karcsú, pajkosan nevet és a régimódi ruha és frizura sem von le a szépségéből. Begombolta a kardigánját. A felesége kötötte neki. Már kinyúlt és kopott, de ő semmi pénzért nem válna meg tőle.

Kiment a konyhába, teát főzött, reggelit készített. A fürdőbe ment, kevés vizet engedett a kádba, illatos habfürdőt öntött bele, kis ideig nézte, ahogy a habpamacsok könnyű táncot járnak a vízen. Elzárta a csapot, visszament a konyhába. A teát csőrös pohárba öntötte, magához vette és a kis folyosóra lépett.

Jobbra nyílt egy ajtó, azon benyitott. A törékeny alak szinte elveszett a kis rácsos ágyban. Az ablakhoz lépett, elhúzta a függönyt, kitárta az ablakot. „Jó reggelt”, mondta mosolyogva. „Gyönyörű idő van!” Az ágy fölé hajolt és megsimogatta az apró kis arcot. Gyengéden felemelte a kis fejet, szájához tartotta a csőrös poharat. Hallotta, ahogy lassan kortyol. A csőrös poharat egy asztalkára tette, majd lehúzta a rácsot az ágy mellé. Levette róla a hálóruhát, a pelenkát az ágy melletti kis ládába dobta. Karjába vette, lágyan ringatta, homlokon csókolta.

A fürdőbe vitte, a kádba tette. „Finom illatos fürdővíz” mondta. „Pont, ahogy szereted.” Közben egyik kezével a feje alá nyúlt, nehogy a vízbe csússzon, másik kezébe szivacsot fogott és óvatosan bedörzsölte a törékeny kis testet. Később puha törölközőbe csavarta, visszavitte a szobába.

Az ágyra tette, a szekrényhez lépett. „Ezt a szép kék ruhát vesszük fel” mondta. „Megy a szemed színéhez.” Mosolyogva öltöztette, közben apró semmiségekről beszélt hozzá.

A hajkeféért nyúlt, és megfésülte. Kis nyeles tükröt vett a kezébe, az apró arc elé tartotta. „Nézd, milyen szép vagy ma!”, mondta.

Megsimogatta a puha, hullámos hajat, aztán ölben a konyhába vitte és a székbe ültette. A háta mögé párnát tette, hogy ne törje. Hiszen olyan vékony! Kis tálat tett elé „Tejbegríz. Jó sok kakaóval, édesen és hígan. Épp, ahogy szereted!”, mondta, és a kanalat belemerítette a híg grízbe. „Nyisd ki szépen a szád. Úgy. Ugye milyen finom?” Egy kis gríz lecsorgott az ajka mellett, az állára. Kendőt vett elő az öléből, gyengéden megtörölte, aztán újra belemerítette a kanalat a grízbe. „Reggeli után elmegyünk sétálni. Ki a parkba. Elmegyünk egészen a tóig és megint megetetjük a kacsákat, jó?”

Az apró arcból a hatalmas kék szemek csillogva tekintettek rá. „Aztán leülünk egy padra és majd mesélek neked”, folytatta. „Elolvassuk a kedvenc történetedet. Aztán hazafelé bemegyünk a boltba” Már egy éve, mióta hazahozta a kórházból ez volt minden nap a program, de sose untak rá. „Veszek neked krémtúrót. Ebédre meg sütőtök lesz. Tudom, hogy azt nagyon szereted.” Aztán csendben etette kis ideig. A gríz lassan elfogyott.

Az apró ajkak szorosan összezárva, aztán elfordította a fejét. „Nem kérsz többet? Jól van. Igyál egy kicsit.” A csőrös poharat odatartotta a szájához, megitatta. „Gyorsan elmosogatok, aztán indulunk is”. Az etetőszéket közelebb vitte a mosogatóhoz, hogy közben is rálásson, aztán gyors mozdulatokkal elöblítette a kis tányért, a kanalat, meg a csőrös poharat. Kezét megtörölte a konyharuhában, aztán ránézett. Arcán széles mosoly terület el. „Már indulhatunk is!”, mondta.

Közel hajolt hozzá, és arcon csókolta. Ahogy elhajolt belenézett a hatalmas kék szemekbe. Az apró száj szavakat próbált formálni, de csak artikulálatlan hangokat hallott. Talán mégis megértette. „Igen tudom. Én is nagyon-nagyon szeretlek!” Megsimogatta az arcát, szemében könny csillant meg.” Te vagy az én mindenem!” Lehajolt megint, megfogta felesége, ráncos, apró kezet, és megcsókolta. 

Bucsi Mariann

1 hozzászólás

  • Búz Ferenc
    2021.02.14., 17:10

    Hihetetlen, miket írsz!!!
    Csoda novella!

    Válasz

Írj egy hozzászólást