Ha az emberlánya házasságra adja a fejét, jó esetben átgondol rengeteg mindent, mielőtt pusztán a rózsaszín köd okozta felhőtlen boldogságból hozzámenne élete párjához: alaposan átbeszéli a vőlegényével a jövőbeli terveket, a kapcsolat dinamikáját, az egyéni igényeket, a közös élet alapjait, a családalapítás gondolatát és még sorolhatnám… De sajnos az élet legtöbbször csakúgy történik, és amit hoz, az nem mindig fenékig tejfel: egy vagy több nehéz időszak könnyen elsodorhatja még a legnagyobb szerelemmel megköttetett házasság tagjait is egymástól. Ilyenkor jöhet a párterápia, az újra randizós időszak, egy utazás, a visszahangolódási próbálkozások – tehát minden trükk és praktika, amikkel meg lehet menteni egy kapcsolatot. Ezek persze sok esetben segítenek, sokban viszont – sajnos – nem.
Úgy tűnik, a 2018-as év még a válások terén is tudott valami újat hozni, mégpedig egészen groteszk, néhányunk számára fura, néhányunk számára viszont felszabadító formában – ezek a válási ceremóniák.
Igen, jól olvastad, nemcsak ordítozva-sírva lehet szétválni: létezik a szép ruhába csomagolt, ünnepélyes, az egész család számára megható és egyben pszichológiailag is helytálló jelenség, a válási „buli”, hivatalosabb nevén ceremónia. Ennek a szabályait az elváló pár fekteti le: aki elég drámai, az simán felveszi az esküvőn viselt ruháját (mondjuk, ha ettől sem hatódik meg a pár és nem esnek egymásnak azonnal szenvedélyes csókokkal, akkor annak a szerelemnek tényleg vége van), de persze a visszafogottabb, vacsorázós-közösen bulizós események is kísérhetik ezt az egyébként talán nem is annyira rossz szokást.
Hiszen gondolj csak bele: ha már végleg zátonyra futott volna a házasságod és tiszta lelkiismerettel, minden próbálkozás után mindketten úgy döntenétek, hogy végleg vége, nem lenne csodálatos érzés úgy elbúcsúzni a férjedtől (és egyben az életedet teljes mértékben megváltoztató embertől), hogy kimutatod a hálád a rengeteg szeretetért és meghitt pillanatért, amit kaptál tőle? Hiszem, hogy ez nem arról szól, ki mit rontott el – ez inkább a hivatalos és felnőtt, mégis emberi oldalát kapja el a válásoknak.
Megint mások pedig már egyenesen szívfacsarónak élik meg a gondolatát is egy ilyen válásnak – őket is meg lehet érteni, hiszen egészen kiskorunk óta arra neveltek minket, hogy meg kell találnunk a tökéletest, a nagy Ő-t, akivel minden flottul fog menni; és persze az is egy kimondatlan “szabály”, hogy a házasság márpedig örökké szól és nem szállhatunk ki belőle csakúgy. Szép elképzelések ezek, de a gyakorlat mást mutat; ha válás van, akkor nincs mese, el kell fogadni -és ami a legnehezebb- fel kell dolgozni, hogy amiben hittünk, amiért dolgoztunk, annak vége.
Szerintem, ha a pár mindkét tagja – persze minden lehetséges intézkedés, harc és megfeszített munka után – úgy dönt, hogy külön vágányokon kell folytatni, az ünneplésre méltó. Mégpedig azért, mert abban a világban, ahol a két hónapja még turbékoló szerelmesek minden szennyesüket kiteregetve egymás lejáratásába kezdenek a közösségi oldalaikon, kirívó (és megnyugtató) példa, ha a házasságukat végleg megszakító emberek megadják egymásnak azt a tiszteletet és hálát, amivel úgy érzik, tartoztak a másiknak.
Persze mindenki döntse el maga, hogy a zárat lecserélve, a gyerekeket ide-oda cibálva szeretne-e végképp búcsút inteni a valaha élete szerelmének titulált embernek; vagy -kivételesen jó értelemben- követve a trendeket meghitten, az egész család, esetleg a barátok jelenlétében mondaná ki a boldogító “köszönöm”, “hálás vagyok”, “mindig fontos leszel nekem” és “viszlát”-szavakat.
Képek forrása: instagram.com, zimmytws/Depositphotos.com