Nem mondta ezt senki nyíltan, de ott volt a levegőben. A kimondatlan elvárásban, a „te vagy az érzékenyebb”, „neked jobban megy a kommunikáció” típusú megjegyzésekben, és abban, hogy ha konfliktus volt, mindig tőlem várták, hogy rendezzem. Mert „te úgyis érted őt is”, „te jobban átlátod a dolgokat”, „rád jobban hallgat”. Más szóval: mert én vagyok a lány gyerek.
Olyan társadalomban élünk, ahol a nőkre mint az otthon összetartójára tekintünk, de ezzel a szereppel komoly bajok lesznek, amikor azzal válik egyenlővé, hogy egy nőnek mindent el kell tűrnie, le kell nyelnie vagy erőn felül és egyedül kell dolgoznia azért, hogy megőrizze a békét egy közösségben, aminek a tagjai nyilvánvalóan nem teszik bele a saját energiájukat ebbe.
Mégis, ez az elvárás olyan mélyre gyökerezett a társadalom szövetébe, hogy nem csak az anyáktól, nagymamáktól, feleségektől, de sokszor még a lány gyerekektől is ezt várjuk el. „Beszélj már apáddal!” „Nem vennél anyád születésnapjára valamit a nevemben? Te jobban tudod, hogy mit szeret!” „Engedj már az öcsédnek, tudod, hogy milyen, legyél te az okosabb!”
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
