A fordulópont egy karácsony környékén jött. A családban évek óta húzódó feszültségek szinte menetrendszerűen robbantak ki újra. Ismét én próbáltam tompítani a helyzetet, összefogni a darabokat, újratervezni az ünnepi menüt, elsimítani a sértődéseket. De amikor szenteste a fürdőszobában, könnyek között próbáltam rendbe hozni a sminkemet, belém hasított: mi van, ha ez nem az én feladatom? Mi van, ha ez a minta nem erő, hanem egy mérgező szerep, amit csak megszokásból cipelek?
Nem volt könnyű döntés, de egy pszichológus segítségével a következő évtől fokozatosan elkezdtem határokat húzni. Nem vettem fel a telefont azonnal, ha tudtam, hogy újabb panaszáradat következik. Nem kértem bocsánatot mások helyett. Nem mondtam igent, ha nemet éreztem.
Voltak, akik megsértődtek. Akik azt mondták, megváltoztam. Nekik örömmel mondtam, hogy szerintem is. Elkezdtem vigyázni önmagamra. Elkezdtem kimondani, hogy nekem is vannak érzéseim, és hogy nem vagyok automatikus lelki szemetesláda. Hogy nőnek lenni nem jelenti azt, hogy mindig én oldom meg a problémákat, hogy mindig én legyek a háttérben működő „motor”, aki fenntartja a rendszert. Volt, aki szerint önzőn viselkedek, mert már nem vagyok villámhárító, szerintem, ha nem fontos számára is, hogy vigyázzon rám, hanem csak eszköznek tekintett, nem tartozom neki semmivel. Akkor sem, ha osztozunk néhány DNS-en. Olvass még a témában
Nem mondom, hogy a helyzet mindig könnyű volt. Nem mondom, hogy soha nem éreztem bűntudatot, amiért egy konfliktusra azt mondtam: ez nem az én problémám. Azt sem, hogy mindig egyértelmű volt, hol van a határ aközött, hogy valakinek megértő fül és lelki támasz vagyok, és aközött, hogy hagyom, hogy átpakolja rám a saját konfliktusát, amin ráadásul dolgozni sem akar – miért is tenné, hiszen ha újra gondja lesz belőle, úgyis jöhet hozzám, nem igaz?
