Nem a külvilágnak akarok megfelelni
Ez a belső feszültség nálam egyáltalán nem a külső villogásról szól. Nem azért pörgök, mert le akarok nyűgözni bárkit is: az élményeimet nem posztolom rendszeresen, ha mégis, csak a szűk, körülbelül 150 fős Instagram-körömmel osztom meg, és még ott is gondosan szelektálok. Nem szeretnék rossz érzést kelteni a szeretteimben.
A nyomás tehát nem kívülről, hanem legbelülről érkezik. Úgy érzem, hogy a valódi, pezsgő élmények túlnyomó része erre a néhány meleg hónapra koncentrálódik, és ha most nem ragadom meg az összes kínálkozó alkalmat, akkor a hűvösebb napokon óhatatlanul bánni fogom. Ez a teher teszi olyan nehézzé az önfeledt jelenlétet, hiszen a naptár lapozásával a lehetőség kapui is bezárulnak – legalábbis egy időre.
Ahogy haladok előre a nyárban, a pörgést gyakran felváltja egy csendesebb, de annál melankolikusabb belső visszaszámlálás. Bár a kánikula még tombol, az elkerülhetetlen átmenet gondolata szinte észrevétlenül megmérgezi a mindennapokat. Ez a megélés kísértetiesen emlékeztet a klasszikus vasárnap délutáni szorongásra, amikor a hétvége utolsó óráit már nem a pihenés, hanem a másnapi teendőkön való szorongás hálózza be. Augusztus nekem az év vasárnap délutánja – még úgyis, hogy tudom: a visszaszámlálással pont azt a belső szabadságot pusztítom el, amiért egész évben keményen dolgoztam. Olvass még a témában
Bár a felismerés már fél siker, és egyre tudatosabban igyekszem ott lenni, ahol éppen vagyok, az elengedés folyamatos tanulást igényel. Amikor azon kapom magam, hogy a gondolataim már a következő állomáson vagy a múló időn járnak, próbálok megérkezni a pillanatba.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
