A gyógyszertár pénztáránál állok, a kezemben egy számla, amin négyezer-hatszáz forint szerepel. Ez a szokásos havi tétel: anyám vérnyomáscsökkentője, apám ízületi panaszaira felírt gyógyszere, plusz néhány vitamin, amit a háziorvos javasolt nekik az őszi-téli időszakra. Kártyával fizetek, aztán beülök az autóba, és még ülök egy percig, mielőtt elindulok. Ez már a harmadik éve megy így, és szinte észre sem vettem, mikor vált magától értetődő feladattá az egész.
A szüleim nyolcvan kilométerre laknak tőlem, a testvérem, Gábor viszont ugyanabban a városban él, alig tíz percre tőlük. Mégis én intézem a gyógyszereket: én egyeztetek az orvossal, én tartom számon, mi fogyott el, és amikor havonta egyszer meglátogatom őket, útközben kiváltom a recepteket. Nálam vannak a korábbi leletek, tudom, melyik készítményből mire van szükségük, és azt is, melyik gyógyszertárban kedvezőbb az ár. Gábor minden második hétvégén átmegy hozzájuk ebédelni, visz egy süteményt, elbeszélget velük egy órát, aztán hazamegy a saját családjához. Szereti őket, ebben biztos vagyok, csak valahogy sosem jutott eszébe megkérdezni, mennyibe kerül mindez havonta.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
