Évát a szülei mindig arra tanították, hogy soha ne adja fel: legyen szó álmokról, vágyakról, teljesíthetetlennek tűnő célokról – tartson ki, és harcoljon értük.
– Te, lányom, legyőzhetetlen vagy, képes vagy bármire, csak akarnod kell – mondogatta mindig az édesanyja, és ő hitt neki.
Könnyen is vette az akadályokat: kitűnő érettségi, több diploma, jól fizető munkahely, szerető férj, problémamentes szülések, imádnivaló gyerekek. Aztán egy verőfényes tavaszi reggelen egyszeriben összeomlott minden. Zuhanyozás közben tapintotta ki.
Ujjai alatt ott dudorodott az addig ismeretlen idegen csomó – először el sem akarta hinni mit érez. Jeges rémület szorította össze a torkát, szíve összevissza kalimpált, lábai elgyengültek – úgy kellett megkapaszkodnia a mosdókagylóban. Megpróbálta összeszedni magát: „Nem kell egyből a legrosszabbra gondolni. Lehet, csak megütöttem” – kereste a kibúvókat, de a lelke mélyén érezte: most nagyobb lehet a baj annál, semmint elbagatellizálhassa azt. Még aznap időpontot kért az orvosától.
…
Lehajtott fejjel ült a szakrendelő várótermében – kezében a mammográfián kapott leletekkel. Belepillantott, de folyton összefolytak a szemei előtt a betűk: latin szavak, milliméterek, diagnózis – gyorsan kétrét hajtotta a papírlapot. Egyedül ment el a vizsgálatra, senkinek sem szólt. Nem akarta megrémíteni a szeretteit. Abban bízott, hogy vaklárma az egész, és estére már csak egy rossz álom keserű szájíze marad utána, amit hamar el is felejthet.
– Kovács anyuka! Jöjjön! – invitálta be a rendelőbe széles mosollyal a nőgyógyásza, akivel a 3 „közös” szülés után már-már baráti volt a viszonya. Elvette tőle a papírlapot.
Az előbb még jó kedélyű középkorú férfi arcáról fokozatosan olvadt le a mosoly.
– Nagy a baj? – nyögte Éva rekedten.
– Azt még most nem fogom tudni megmondani,majd csak a biopszia után tudunk biztosat. Keresek is még a hétre egy időpontot – kezdte el lapozgatni az asztalán álló naptárát.
– Éva alig hallotta a szavait – mintha kívülről látta volna önmagát, ahogy ott ül összeroskadva, könnyben ázó szemekkel, falfehéren, rettegve a rá váró történésektől.
Évát a szülei mindig arra tanították, hogy soha ne adja fel: legyen szó álmokról, vágyakról, teljesíthetetlennek tűnő célokról – tartson ki, és harcoljon értük.
De most úgy érezte, képtelen lesz megbirkózni a sorssal…
A legyőzhetetlen legyőzetett?