Gyakorló üzemmódban az elengedés művészete
Most még nem tartunk a klasszikus tinidrámáknál, de már egyre többször megérzem a szelét annak, hogy lassan jön az erősebb fokozat. Közben évek óta ott motoszkál bennem egy másik, sokkal nyomasztóbb felismerés is: el kell kezdenem elengedni. Már most. Csakhogy ezt sokkal nehezebb megtenni, mint hangosan kimondani.
Amikor valami új, „felnőttes dolog” kipróbálásáról van szó, akkor egyrészt ott a késztetés, hogy bátorítsam, engedjem próbálkozni, másrészt az agyam hátsó zugában mindenféle forgatókönyv lepereg. Ilyenkor nem feltétlenül az „engedjem vagy ne engedjem” a kérdés bennem, hanem hogy mennyit és hogyan engedjek. Mert a világ körülöttünk gyorsabb, zajosabb, ijesztőbb.
Míg mi gyerekként a parkban is szabadon lófráltunk, okosóra nélkül számháborúztunk az erdőben és csak onnan tudtuk, hogy haza kell menni, hogy felkapcsoltak az utcai lámpák, addig most egészen más a helyzet.
Azt hittem, egyszer csak eljön az a pont, amikor könnyű lesz dönteni: most már elég nagy, most már ezt is lehet. De rájöttem, hogy nincs ilyen. Csak kis lépések vannak, sorban egymás után, de minden egyes „akkor most próbáld meg egyedül” mögött ott lesz a szeretet és az aggodalom. Nekem pedig meg kell tanulnom, hogyan tudom ehhez a legtöbbet adni: féltésből nem túl sokat, bátorításból viszont épp eleget. Olvass még a témában
„Jobbnak láttam, ha nem velem nő fel” – Miért mondtál le a gyerekedről?
„Megbántam a gyerekvállalást” – Miért lesznek depressziósak a nők 40 fölött?
Az anyai jelenlétem új ritmusa: meg kell barátkoznom vele, hogy én lettem a legirritálóbb tényező a lányom szemében
„Csak ultraminimalizmusban vagyok képes létezni” – Amikor a szüleid gyűjtögetők voltak
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
