Mielőtt anya lettem, volt egyfajta naiv magabiztosság bennem. Azt gondoltam, ha elég szeretettel, figyelemmel és következetességgel csinálom, nem érhet meglepetés. Hittem benne, hogy elég lesz a jó szándék, az ösztönösség, az, amit otthonról hoztam és persze a másik felem támogatása. Csakhogy a mai világban anyának lenni már egészen más sportág. Nem mondom, hogy rosszabb, de az biztos, hogy ami a mi gyerekkorunkban bevált, az ma sokszor egész egyszerűen nem működik.
Pedig én még csak nem is szültem „későn” sőt, korosztályomhoz képest fiatalnak is számítottam. Huszonhét év korkülönbség van köztünk a lányommal, de mégis sokszor olyan, mintha két külön univerzumból érkeztünk volna. Amit én normálisnak éltem meg kilencévesen – például hogy egyedül megyek iskolába, beugrom a boltba vagy a nagymamámhoz, esetleg egy hétig táborozom a szüleimtől távol –, az most szinte elképzelhetetlen. Nem csak miatta, hanem a megváltozott körülmények miatt is.
Szóval, miközben próbálom követni az ő tempóját, megérteni az igényeit, nekem is újra kell tanulnom, mit jelent ma „jól nevelni”. És ez bizony nemcsak érzelmi, hanem napi szintű stratégiai kihívás is. Három ilyen döntés már most ott van a hátizsákomban – és biztos vagyok benne, hogy még sok hasonló vár rám. Olvass még a témában
„Két napi előkészület, hogy egy délutánra egyedül hagyjam a gyerekekkel” – ha a férjed azt hiszi, kiveszi a részét a házasságból, küldd el neki ezt
„Semmit nem tudtam a pénzügyeinkről” – Így veszíted el az irányítást a házasságodban
Mondjuk ki: a felnőttek sokszor hülyék – és ezért nem nevelem a lányom arra, hogy csak a kora miatt tiszteljen valakit
„A srác, aki a suliban csúfolt, hogy szegények vagyunk, most hajléktalan” – Hogyan szembesültél a karma hatalmával?
Hol a határ – és ki húzza meg őket?
A „szabjunk határokat” tanács jól hangzik – amíg nem vagy benne nyakig. Mert azt senki nem mondja el, hogy milyen határt, mikor, hogyan és milyen hangnemben kéne meghúzni. Ráadásul úgy, hogy közben ne sérüljön a kapcsolat, de ne is fulladjon bele minden az „engedd meg neki, mert szegény még gyerek” típusú mintákba.
Mi teljesen másként nevelünk, mint a mi szüleink. Nálunk nincs fizikai fenyítés, nincs az a „tiszteletteljes távolságtartás”, ami a legtöbbünk gyerekkorát áthatotta. Nincs az „amíg az én házamban laksz” monológ sem. Inkább kérdezünk, meghallgatunk, próbálunk magyarázni. Viszont nem érzem, hogy ettől nekünk egyszerűbb lenne a dolgunk (sőt). Ráadásul ez az új generáció nem fogad el tekintélyt csak azért, mert valaki idősebb. Kérdeznek, vitatkoznak, logikáznak – és sokszor bizony jogosan. Vannak helyzetek, amikor a gyerekem érvelése ütősebb, mint az enyém. Ilyenkor egyszerre kell mosolyognom és sírnom: maradjak konzekvens vagy legyek rugalmas?
A legnehezebb döntés talán nem is az, hogy „igen vagy nem”, hanem az, hogy miért pont most mondok igent vagy nemet (mert az erre vonatkozó kérdés tuti elhangzik majd).
Nehéz mérlegelni, hogy hol, milyen területeken legyek „keményebb” és mikor engedhetem át a gyeplőt. (És ha átengedem, akkor azt tudatosan tegyem, ne csak azért, mert épp elfogyott a türelmem vagy az energiám.)
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
