A 3 legnehezebb döntés, amit szülőként már most meg kellett hoznom

Mielőtt anya lettem, volt egyfajta naiv magabiztosság bennem. Azt gondoltam, ha elég szeretettel, figyelemmel és következetességgel csinálom, nem érhet meglepetés. Hittem benne, hogy elég lesz a jó szándék, az ösztönösség, az, amit otthonról hoztam és persze a másik felem támogatása. Csakhogy a mai világban anyának lenni már egészen más sportág. Nem mondom, hogy rosszabb, de az biztos, hogy ami a mi gyerekkorunkban bevált, az ma sokszor egész egyszerűen nem működik.

Pedig én még csak nem is szültem „későn” sőt, korosztályomhoz képest fiatalnak is számítottam. Huszonhét év korkülönbség van köztünk a lányommal, de mégis sokszor olyan, mintha két külön univerzumból érkeztünk volna. Amit én normálisnak éltem meg kilencévesen – például hogy egyedül megyek iskolába, beugrom a boltba vagy a nagymamámhoz, esetleg egy hétig táborozom a szüleimtől távol –, az most szinte elképzelhetetlen. Nem csak miatta, hanem a megváltozott körülmények miatt is.

Szóval, miközben próbálom követni az ő tempóját, megérteni az igényeit, nekem is újra kell tanulnom, mit jelent ma „jól nevelni”. És ez bizony nemcsak érzelmi, hanem napi szintű stratégiai kihívás is. Három ilyen döntés már most ott van a hátizsákomban – és biztos vagyok benne, hogy még sok hasonló vár rám.

Hol a határ – és ki húzza meg őket?

A „szabjunk határokat” tanács jól hangzik – amíg nem vagy benne nyakig. Mert azt senki nem mondja el, hogy milyen határt, mikor, hogyan és milyen hangnemben kéne meghúzni. Ráadásul úgy, hogy közben ne sérüljön a kapcsolat, de ne is fulladjon bele minden az „engedd meg neki, mert szegény még gyerek” típusú mintákba.

Mi teljesen másként nevelünk, mint a mi szüleink. Nálunk nincs fizikai fenyítés, nincs az a „tiszteletteljes távolságtartás”, ami a legtöbbünk gyerekkorát áthatotta. Nincs az „amíg az én házamban laksz” monológ sem. Inkább kérdezünk, meghallgatunk, próbálunk magyarázni. Viszont nem érzem, hogy ettől nekünk egyszerűbb lenne a dolgunk (sőt). Ráadásul ez az új generáció nem fogad el tekintélyt csak azért, mert valaki idősebb. Kérdeznek, vitatkoznak, logikáznak – és sokszor bizony jogosan. Vannak helyzetek, amikor a gyerekem érvelése ütősebb, mint az enyém. Ilyenkor egyszerre kell mosolyognom és sírnom: maradjak konzekvens vagy legyek rugalmas?

Nehéz mérlegelni, hogy hol, milyen területeken legyek „keményebb” és mikor engedhetem át a gyeplőt. (És ha átengedem, akkor azt tudatosan tegyem, ne csak azért, mert épp elfogyott a türelmem vagy az energiám.)

Gyakorló üzemmódban az elengedés művészete

Most még nem tartunk a klasszikus tinidrámáknál, de már egyre többször megérzem a szelét annak, hogy lassan jön az erősebb fokozat. Közben évek óta ott motoszkál bennem egy másik, sokkal nyomasztóbb felismerés is: el kell kezdenem elengedni. Már most. Csakhogy ezt sokkal nehezebb megtenni, mint hangosan kimondani.

Amikor valami új, „felnőttes dolog” kipróbálásáról van szó, akkor egyrészt ott a késztetés, hogy bátorítsam, engedjem próbálkozni, másrészt az agyam hátsó zugában mindenféle forgatókönyv lepereg. Ilyenkor nem feltétlenül az „engedjem vagy ne engedjem” a kérdés bennem, hanem hogy mennyit és hogyan engedjek. Mert a világ körülöttünk gyorsabb, zajosabb, ijesztőbb.

Azt hittem, egyszer csak eljön az a pont, amikor könnyű lesz dönteni: most már elég nagy, most már ezt is lehet. De rájöttem, hogy nincs ilyen. Csak kis lépések vannak, sorban egymás után, de minden egyes „akkor most próbáld meg egyedül” mögött ott lesz a szeretet és az aggodalom. Nekem pedig meg kell tanulnom, hogyan tudom ehhez a legtöbbet adni: féltésből nem túl sokat, bátorításból viszont épp eleget.

Meddig menjek el a követelésben – és mikor engedjem el az elvárásokat?

Ez talán a legérzékenyebb pont. A lányom eddig játszi könnyedséggel hozta a szép jegyeket, gyakorlatilag tanulás nélkül. De ha valami nem megy elsőre, azt egy szempillantás alatt otthagyja, dühösen, türelmetlenül. És ilyenkor nekem kell eldöntenem, hogy együttérzést vagy szembesítést kínáljak-e neki.

És persze megint itt kopogtat a valóság: sokszor tényleg értelmetlen dolgokat tanulnak. Én is csak vakargatom a fejemet, amikor abból áll a szövegértés feladatunk, hogy szinte archaikus, a közbeszédben évtizedek óta nem használt szavakat fordítunk magyarról magyarra. Vagy amikor olyan tananyagon rágódik, aminek a való életben tényleg nulla haszna lesz. Kilenc éves, de ezt pontosan tudja, átlátja. Ez a generáció nem szereti pazarolni az idejét – főleg nem olyasmire, ami a meglátása szerint értelmetlen.

Persze egyre többször van, hogy ez sem hat. De talán nem is az a dolgom, hogy minden alkalommal győzzek, csak az, hogy ott legyek, amikor majd újra akar próbálkozni.

Nyilván lesznek a közös életünkben ennél sokkal komolyabb, valóban sorsfordító döntések is, de nekem talán ezek voltak az első igazán kemény leckék. Azok, amikben rájöttem, hogy itt már nem segít a „majd ösztönből megoldom” hozzáállásom. Ezekhez már figyelem és fegyelem kell, jó adag rugalmasság és néha az is, hogy elismerjem: nekem is még tanulnom kell.

Ha pedig minden igyekezetem ellenére egyszer majd mégis terápiára jár a gyermekem, akkor talán elég lesz csak arra gondolnom, hogyha ő már könnyebb csomagot cipel, akkor lehet, hogy mégsem csináltam olyan rosszul ezt az egészet.