Örökkévalóságnak tűnő másodpercek teltek el mire képes volt megszólalni:
– Szia, Anikó! – bukott ki belőle a két szó.
Legszívesebben magába itta volna a tekintetével, ahogy ott állt karcsún, frissen, hosszú barna hajtincseit lágyan borzolta a lágy nyári szél. Szebb volt, mint valaha. Miért? Miért nem lehetett az enyém? Miért vallott kudarcot minden próbálkozásom? Rengeteget beszélgettek, nevettek. Olvass még a témában
Követte mindenhová – még a könyvtárba is, ahol szinte bolondot csinált magából a megjelenésével,mert a könyvtáros (a volt osztályfőnöke) szóvá is tette, hogy 10 éve látta ott utoljára, és akkor is szinte fegyvert kellett a homlokához tartani, hogy belépjen.
