Tekintetük összefonódott: a levegő szinte vibrált körülöttük. Megszűnt a tér, a zaj, a zsibongó tömeg, csak ők álltak ők ketten.
Örökkévalóságnak tűnő másodpercek teltek el mire képes volt megszólalni:
– Szia, Anikó! – bukott ki belőle a két szó.
Legszívesebben magába itta volna a tekintetével, ahogy ott állt karcsún, frissen, hosszú barna hajtincseit lágyan borzolta a lágy nyári szél. Szebb volt, mint valaha. Miért? Miért nem lehetett az enyém? Miért vallott kudarcot minden próbálkozásom? Rengeteget beszélgettek, nevettek.
Követte mindenhová – még a könyvtárba is, ahol szinte bolondot csinált magából a megjelenésével,mert a könyvtáros (a volt osztályfőnöke) szóvá is tette, hogy 10 éve látta ott utoljára, és akkor is szinte fegyvert kellett a homlokához tartani, hogy belépjen.
Pedig tudta… tudnia kellett milyen eszeveszett vonzalmat érez iránta. Eltelt 20 év, és az érzések most viharos erővel váratlanul zúdultak rá. Szíve majd’ kiugrott a helyéről, tenyere izzadni kezdett, izmai pattanásig feszültek. Képtelen volt levenni róla a szemét.
…
– Szia, Máté! – köszönt vissza Anikó.
Nem hitte volna, hogy pont itt és pont most találkoznak. Ennyi év után. Nem tudott mozdulni sem – csak állt sután, és próbált úrrá lenni a remegésén. Legszívesebben a nyakába ugrott volna. De nem lehetett.
Húsz éve megtehette volna, hisz’ minden adott volt: állandóan a társaságát kereste, bármiről el tudtak beszélgetni, fél szavakból is értették egymást. Ő a csúnyácska lány, és a város legmenőbb, leghelyesebb pasija. Akkor el sem hitte, hogy ez igaz lehet: meg is tett mindent annak érdekében, hogy ne is legyen az. Nem érezte hozzá méltónak magát, nem akarta, hogy kinevessék, vagy gúnyolják miatta a haverjai. Szépen félreállt és hárított, ahogy csak tudott. „Kár volt. Bár vissza lehetne forgatni az idő kerekét.”
…
– Jól vagy? Mi újság? – nyögte ki Máté nehezen. („Hogy lehetek ilyen béna? Miért nem azt kérdezem, ami igazából érdekel? Van-e valakije? Vannak-e gyerekei? Hol él? Hogyan él?Miért nem vagyunk mi ketten együtt?”)
– Köszönöm jól vagyok. Hogy mi újság? Semmi különös. Tanulok, dolgozom, elvagyok. („Elvagyok… Milyen hülyén fogalmazok”) – És Te?
– Én is dolgozom. – felelte Máté, és közben örömtáncot járt a szíve. Egyes szám első személyben beszélt – azaz egyedül van. EGYEDÜL. Vajon elvált? Vagy férjhez sem ment? – már 10 éve ugyanott vagyok… – de nem mondta meg, hogy igazgatóként egy bankban, nem akart dicsekedni.
– Sokat gondoltam rád az elmúlt években – kezdte bátortalanul Máté. – Azaz kettőnkre, hogy akkor és ott miért nem sikerült nekünk?
Anikó elsápadt.
– … És a gyerekeid jól vannak? – vágott közbe gyorsan.
Álltak ketten a tömegben, mozdulatlan szigetként egy háborgó óceán közepén, s mindketten tudták: vannak kérdések, amelyekre soha nem kaphatnak választ.