De egyszer azon kaptam magamat, hogy a napjaimat nem az tölti ki, amit én akarok, hanem amit mások akarnak tőlem.
Paradox módon a zaj sokszor nem hangos, és éppen ezért nehéz lefülelni. Néha csak egy sürgető gondolat: „Vasárnap van, de válaszolnom kellene.” Máskor egy apró szorítás a gyomorban: „Ha nem indulok el most rögtön, rám kell majd várni.” Néha pedig a tested jelez: feszül a nyakad, fáj a derekad, zakatol a szíved, nem tudsz mélyet lélegezni. Aztán már ez lesz az alapállapot és mire észbe kapsz, el is tűntél önmagad elől.
A mai világ nem a csendről szól, hiszen a csend nem posztolható, nem mérhető, alapesetben nem is látszik. Éppen ezért a csend ma már bátorság. Mert ha nincs zene, ha nincs csevegés, ha nem szól a háttérben semmi, akkor ott vagy te. Csak te. A gondolataiddal, a hiányaiddal, a kérdéseiddel, azzal, amit halogatsz, amit elnyomsz, amit nem biztos, hogy meg akarsz látni. Minden bejövő üzenet, minden friss hír, minden új értesítés mesterséges sürgősséget kelt, ami felülírja a testünk valódi ritmusát, a lelkünkét meg főleg. Olvass még a témában
Nem gondoltam, hogy a szomszédom miatt kell majd „azt a beszélgetést” előbb lefolytatnom a gyerekemmel
Anyáink idejében nem volt pumpkin spice latte, mégis érezni lehetett az őszt – mégis mi változott?
Nyílt levél a férjeknek, akik szerint a feleségük „unalmas” lett, mióta anya
Az örök panaszkodók, a kapcsolati drámázók és az életmódguruk: emberek, akiknek nem adok többé teret az életemben
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
