A csend, ami nem üres, hanem gyógyító
Ahogy egyre többször engedtem meg magamnak a csendet, észrevettem, hogy valójában nem az történik, hogy „nem csinálok semmit”, hanem hogy végre van helye annak, ami nekem valóban fontos. Meghallottam a belső hangomat és nem az örök kritikust, hanem a másikat. Azt, amelyik sosem kiabál, nem hibáztat, és nem mondja azt, hogy „lemaradsz valamiről” vagy, hogy „nem érdemled meg”.
Ahogy egyre többször engedtem meg magamnak a tudatos egyedüllétet, a feszültségem csillapodni kezdett. Mintha a zaj mögül elkezdett volna előbújni valaki, aki felől nagyon régen nem hallottam. Nem mindenre, de sok dologra tisztábban, mélyebben, egyértelműbben láttam rá.
A megfelelési kényszerem halkabb lett és elkezdtem érezni, mit szeretnék, mikor kell nemet mondanom, mikor túl sok valami és miért nem gond, ha határt húzok.
Attól tartottam, a csenddel majd falakat emelek magam köré, de nem lettem magányos: inkább még mélyebben kapcsolódtam azokhoz, akik velem maradtak. Végre velük is igazán a jelenben tudtam lenni. Olvass még a témában
