25 – 30 főből álló társaság sorjázik be a tüdőszűrő állomás várótermébe – cipőjükről jókora darabokban válik le a friss sár…
25 – 30 főből álló társaság sorjázik be a tüdőszűrő állomás várótermébe – cipőjükről jókora darabokban válik le a friss sár. Mintha egyenruhában lennének: has alá csúszó farmer, vesetájékig érő „összement” felső és kabát – a kettő közt pedig eredeti „kamaszbőr ”– a lányoknál; három számmal nagyobb nadrág és agyonmosott-agyonnyúlt pulóver a fiúknál. A szomszédos szakrendelésre várakozó embereket észre sem veszik, hanyag lazasággal zsongnak, nevetgélnek, viccelődnek – vidámságuk betölti a várótermet. A betegek kissé rosszallóan figyelik a zajongókat. Az egyik széken fulladozó néni ül – ajkai kékeslilára színeződtek az oxigénhiánytól – minden egyes légvételért meg kell küzdenie. A mellette ülő fiatal nő felháborodottan méltatlankodni kezd: – Mint valami csürhe! Igazán tekintettel lehetnétek másokra! Itt beteg emberek vannak, akiknek már az is elég megterhelő, ha várakozniuk kell! Az idős néni összeszedve minden erejét finoman megérinti a zúgolódó nő karját: – Ne bántsa őket kedveském! Fiatalok még, az a dolguk, hogy vidámak legyenek. Kesereghetnek még eleget az életben. – mondja, s mélyet sóhajtva tekintete a távolba mered.
Talán saját fiatalságát idézi.