Rettenetesen nyugodt volt, nem idegesítette fel az égvilágon semmi. Nyugalommal vette tudomásul, hogy a bevásárlóközpontban a harminc pénztár közül csak egyetlenegy működött, s ő a tízméteres sor legvégén szobrozott – három kifli és 10 deka párizsi társaságában.
Még csak az sem zavarta, hogy a mögötte álló folyton a hátsójába tolta a bevásárlókocsit; fel sem szisszent, amikor a pénztáros nemes egyszerűséggel háromszáz forinttól kétezer forintig apróval fizette ki; eszébe sem jutott bosszankodni, amikor a buszváró felé tartva zuhogni kezdett az eső, majd a buszon letaposták az új cipője sarkát, s közvetlen testközelbe került egy izzadtságtól és alkoholtól bűzlő alakkal.
Nem nézett körbe, amikor leszállt – lehajtott fejjel egykedvűen bandukolt hazafelé, s megadóan tűrte, hogy a játszótéren unatkozó sihederek trágár szavakkal illessék, s utána köpködjenek.
Nem tiltakozott ő semmi ellen: Ebola, adóellenőrzés, milliárdos csalások, milliós végkielégítések, nemzetközi politikai botrányok, csőd közelben támolygó kórházak, népnyomorgató reformok – nem izgatta semmi sem.
Otthon megette a vacsoráját, megszokásból megnézte a hírösszefoglalót, majd lefeküdt.
…
És másnap újra belépett élete taposómalmába, örömtelenül, vágytalanul, monoton módon, mint sajnos oly sokan – beletörődve, hogy az élet nem egy fáklyásmenet. De muszáj ennek így lennie?