– Ne haragudj! Nagyon sajnálom, hogy elfelejtettem, de olyan sűrű napom volt – mentegetőzött Zoli, amikor hazaérve a felesége azzal fogadta, hogy Ábel, a kisfiuk már nagyon várja a születésnapi ajándékát. – Te sem vettél semmit?
Nóra lesütötte a szemét: a nagy rohanásban mindketten megfeledkeztek róla.
– Tudod, mit? Ugorjunk el pizzázni, s amíg kihozzák az ételt, én beugrom a szomszédos hipermarketbe, s veszek valami játékot – ugrott be az ötlet Zolinak.
Ábel izgatottan készülődött az útra. Azt hitte, ez a meglepetés része. Nóra alig volt képes visszanyelni a könnyeit, nem is tudott az ötéves kisfiú őszinte nyílt tekintetébe nézni: hogy lehettek ennyire figyelmetlenek, hogy feledkezhettek meg róla?
– Apa hova ment? – nézett kíváncsian az apja után, miután a pizzéria bejáratánál az anyjával maradt.
– Telefonálnia kell. Jön azonnal – mondta Nóra, és kézen fogta az ötéves gyereket. – Gyere! Válaszd ki, milyet szeretnél.
– Akár háromfélét is lehet? – kapott a lehetőségen Ábel, és sorolta is a kedvenceit. Nóra beleegyezően bólintott.
Leültek az egyik szabad asztalhoz. Kisvártatva megérkezett Zoli is – üres kézzel. Nóra kérdőn nézett rá.
– Nem sikerült… Sehol semmi… – tárta szét tehetetlenül a karját, majd leült a fia mellé. Nehezen formálódtak szájára a szavak.
„Istenem! Mit mondjak egy éppen ma ötéves kisfiúnak, hogy ne törjem össze az álmait? Mondjam meg, hogy kiment a fejünkből, hogy nem törődünk vele, hogy nincs időnk vele foglalkozni?” – zakatoltak fejében a gondolatok.
– Tudod, kisfiam mi anyuval nagyon szeretünk… De…
A felszolgáló érkezése szakította félbe a mondatot. Ábel óriási étvággyal esett neki a pizzaszeleteknek – felváltva harapott bele kedvenceibe.
„Most nem szakíthatom félbe! Ha sírni kezd, nem tud enni. És mit szól majd a többi vendég egy toporzékolva hisztériázó gyerek láttán?” – gondolta Zoli, és ő is enni kezdett. Kedélyesen eszegettek, beszélgettek, buborékokat fújtak a szívószálon át az üdítőbe – harsány kacagások közepette.
– Apa! Anya! Ez nagyon finom volt – tolta el maga elől a pizzák maradványait a kisfiú. – Még soha nem kaptam ilyen szép születésnapi ajándékot tőletek… – jelentette ki Ábel egy felnőtt bölcsességével, és körbepuszilta a meghatottságtól könnybe lábadó szemű szüleit.
…
Anyagias világunkban bizony sokszor elfelejtődik a tény: nem a pénzben mért ajándékok a legfontosabbak, hanem a szeretteinkre szánt idő és törődés az, ami igazán számít.