Kilátás a hegy tetejéről, egy délután, belátva a Dunakanyart. Körbe járni egy tavat egy hűvös estén, és csak beszélgetni, beszélgetni, beszélgetni… és csókolni, csókot kapni. Éjjel, egy strasszos saruban és szép ruhában dombot mászni, és cipeltetni magam hegymenetben a sötétben, aztán felérve megérinteni egy fa kérgét… a fa lombja alatt pedig elhangzik az egyetlen szó, amire valaha is kíváncsi voltam. Ez pedig az, hogy: Hit. A fa, Rákóczi fája, egy legenda, a múlt és identitás része. Immáron az én fontos részem is. Pedig egy hete még azt sem tudtam, hogy létezik ez a fa.
Aztán felhúzta a lábamra a zokniját, mert hideg volt. Aztán újra eszmélni kezdtem, pár perces alvás után felébredtem egy házikóban, ott a hegy tetején, és láttam életem szerelmét, legjobb barátomat, aki szemtanúja létem fontos és lényegtelen pillanatainak is: a Dunát.
Csodás dolog egy napsütéses hétköznapon ülni ugyan annak a Dunának a partján, imádott kavicsaimat túrva, miközben egy kar átölel. Olyat tett, amit férfi eddig még soha. Összefogta copfba a hajam. Igen… azt hiszem, ez a romantika… meglátni a másikat. Annak látni, aki, ami. És magunkat is annak látni, láttatni, amik vagyunk. Mindeközben pedig csak létezni kell, hagyni, hogy szárba szökjön a következő perc. Olvass még a témában
Bátor mosoly van az arcomon. Talán elmúlt a képmutatás időszaka. Talán ezúttal valóban a saját utamat járom, ami egyben más útja, mely erőlködés nélkül simul bele az életembe… még, ha rövid időre is, mert talán nem örökre szól… igen, erre is gondolok néha. De élni a jelenben élek. Remélem, szeretném, ha örökre szólna, mert biztonságban érzem magam.
