Minden nyugalmi állapotába hullott vissza, én pedig egy türelmes, szemlélődő létbe kerültem. Ha úgy tetszik meditatív állapotba. Esténként kiültem a kertbe és a denevérek röptét sejtettem. Nem láttam, csak éreztem. Aztán, ahogy lenni szokott, egy pillanat alatt fordult, megfordult velem a világ…
Húsz évvel ezelőtt, amikor én és gyermekeim még egy család voltunk, megérintett valaki egy pillanatra. Fontos érintés lehetett, tartalommal, mert megjegyeztem, emlékszem rá. Ahogy arra is, aki megérintett. Akkor nem volt lehetőség, erkölcstelen lett volna. Az érzés úgy, és addig tartott, mint a tiszavirág élete… nem is gondoltam túl… csak dédelgettem magamban az érzést, aztán az emlékét. Nem a személyt, hanem a tartalmat.
Nem sóvárogva, ám tudva, hogy a másik létezik, éltem saját életemet, néha, ismerősként összefutva. Aztán valami megváltozott. Lehetőséget kaptunk. A kapcsolat most sem erkölcsös, de legalább nem teljesen elítélendő… inkább ringató, természetes. Olvass még a témában
Mire feleszméltem, a fürdőszobatükör előtt álltam, púderrel a kezemben. Mire újból feleszméltem, felszabadultam nevettem. Aztán megint eszméltem, és azt éreztem, hogy élni kezdtem. Természetes közegben, egy kicsit sem aggódva… biztonságban, egy puha csókban, egy ölelésben.
