Egy családanya erkölcstelen kapcsolata

Bár nagyon romantikus és néhol vicces fejezetek voltak kapcsolatunkban, a kötődés is erős, nem férfi-nő kapcsolatról van szó, hanem inkább lélekemelő barátság a miénk – hogy humoromnál maradjak, extrák nélküli barátság. Munkahelyi plátói szerelmem is kihunyt, hiszen nem volt ami, aki életben tartotta volna lelkemben a tüzet.

Minden nyugalmi állapotába hullott vissza, én pedig egy türelmes, szemlélődő létbe kerültem. Ha úgy tetszik meditatív állapotba. Esténként kiültem a kertbe és a denevérek röptét sejtettem. Nem láttam, csak éreztem. Aztán, ahogy lenni szokott, egy pillanat alatt fordult, megfordult velem a világ…

Húsz évvel ezelőtt, amikor én és gyermekeim még egy család voltunk, megérintett valaki egy pillanatra. Fontos érintés lehetett, tartalommal, mert megjegyeztem, emlékszem rá. Ahogy arra is, aki megérintett. Akkor nem volt lehetőség, erkölcstelen lett volna. Az érzés úgy, és addig tartott, mint a tiszavirág élete… nem is gondoltam túl… csak dédelgettem magamban az érzést, aztán az emlékét. Nem a személyt, hanem a tartalmat.

Nem sóvárogva, ám tudva, hogy a másik létezik, éltem saját életemet, néha, ismerősként összefutva. Aztán valami megváltozott. Lehetőséget kaptunk. A kapcsolat most sem erkölcsös, de legalább nem teljesen elítélendő… inkább ringató, természetes.

Mire feleszméltem, a fürdőszobatükör előtt álltam, púderrel a kezemben. Mire újból feleszméltem, felszabadultam nevettem. Aztán megint eszméltem, és azt éreztem, hogy élni kezdtem. Természetes közegben, egy kicsit sem aggódva… biztonságban, egy puha csókban, egy ölelésben.

Az elmúlt egy év a hirtelen szerelmek időszaka volt, mely inkább késztetett arra, hogy csábítsak, kicsit más legyek, mint ami valójában vagyok. Őszinte, de mégis egy kicsit mesterkélt… a férfi szája ízének megfelelő. Rajongó. És türelmetlen.

Ám ez más szerelem… ahogy minden szerelem más. Egy nő olyan, mint egy csodás hangszer. Úgy szólal meg, úgy létezik, ahogy a férfi akarja, ahogy a férfi játszik rajta.

Eszmélések sora következett újra. Pillanatok, melyek olyan nyomot hagytak bennem, mint annak idején az a bizonyos érintés. Azt hiszem, ezt nevezik romantikának…

Kilátás a hegy tetejéről, egy délután, belátva a Dunakanyart. Körbe járni egy tavat egy hűvös estén, és csak beszélgetni, beszélgetni, beszélgetni… és csókolni, csókot kapni. Éjjel, egy strasszos saruban és szép ruhában dombot mászni, és cipeltetni magam hegymenetben a sötétben, aztán felérve megérinteni egy fa kérgét… a fa lombja alatt pedig elhangzik az egyetlen szó, amire valaha is kíváncsi voltam. Ez pedig az, hogy: Hit. A fa, Rákóczi fája, egy legenda, a múlt és identitás része. Immáron az én fontos részem is. Pedig egy hete még azt sem tudtam, hogy létezik ez a fa.

Aztán felhúzta a lábamra a zokniját, mert hideg volt. Aztán újra eszmélni kezdtem, pár perces alvás után felébredtem egy házikóban, ott a hegy tetején, és láttam életem szerelmét, legjobb barátomat, aki szemtanúja létem fontos és lényegtelen pillanatainak is: a Dunát.

Csodás dolog egy napsütéses hétköznapon ülni ugyan annak a Dunának a partján, imádott kavicsaimat túrva, miközben egy kar átölel. Olyat tett, amit férfi eddig még soha. Összefogta copfba a hajam. Igen… azt hiszem, ez a romantika… meglátni a másikat. Annak látni, aki, ami. És magunkat is annak látni, láttatni, amik vagyunk. Mindeközben pedig csak létezni kell, hagyni, hogy szárba szökjön a következő perc.

Bátor mosoly van az arcomon. Talán elmúlt a képmutatás időszaka. Talán ezúttal valóban a saját utamat járom, ami egyben más útja, mely erőlködés nélkül simul bele az életembe… még, ha rövid időre is, mert talán nem örökre szól… igen, erre is gondolok néha. De élni a jelenben élek. Remélem, szeretném, ha örökre szólna, mert biztonságban érzem magam.

Nyugalmat ad. Hitet ad. Érintést ad. Csendet ad… a lelkemnek. Nincs csinnadratta, nincs türelmetlenség, nincs féltékenység. Csak szerelem van. Nem lángoló, hanem ringató. Ennek a szerelemnek nem tüze van, hanem vize… ha úgy tetszik, az élet vize ez… vagy ha úgy tetszik, így szükséges szeretni a legszebb folyó, a Duna partján, tartson a szerelem bármeddig is.