Amikor elkezdtünk az esküvőnkről beszélgetni, minden annyira egyértelműnek és tisztának tűnt a fejünkben.
Egy olyan csendes megérkezést képzeltünk el, ahol csak mi ketten, a két tanúnk és az egymásnak tett ígéretünk súlya van jelen, távol minden felesleges külsőségtől és társadalmi kötelezettségtől. Úgy éreztük, ez a sallangmentes egyszerűség képvisel minket igazán, és ebben a zárt körben valóban egymásra és az ígéretünkre tudnánk figyelni.
A gondok ott kezdődtek, amikor megengedtük magunknak az első „mi lenne, ha…” típusú kérdést a szülőkkel kapcsolatban. Ahogy kinyitottuk ezt a kis kaput, a logikai láncolat megállíthatatlanul söpört végig az egész családfán: Olvass még a témában
Ha ott vannak a szülők, nem maradhatnak ki a testvérek sem, ha pedig ők jönnek, nyilván hozzák a párjaikat és a gyerekeket is.
Mire felocsúdtunk, a meghitt négyfős eseményünk egy kisebb családi összejövetellé duzzadt a fejünkben. Még a barátnőm is bejelentkezett, hogy őt aztán nem érdekli semmilyen lagzi vagy vacsora, de ott szeretne kuporogni valahol a hátsó sorban, hogy legalább lásson minket a nagy napon. Ekkor éreztem először azt, hogy kezdünk teljesen eltávolodni attól a belső békétől, amit eredetileg kerestünk.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Csütörtök reggel elküldjük a hét legolvasottabb Szerelem-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
