Amikor elkezdtünk az esküvőnkről beszélgetni, minden annyira egyértelműnek és tisztának tűnt a fejünkben.
Egy olyan csendes megérkezést képzeltünk el, ahol csak mi ketten, a két tanúnk és az egymásnak tett ígéretünk súlya van jelen, távol minden felesleges külsőségtől és társadalmi kötelezettségtől. Úgy éreztük, ez a sallangmentes egyszerűség képvisel minket igazán, és ebben a zárt körben valóban egymásra és az ígéretünkre tudnánk figyelni.
A gondok ott kezdődtek, amikor megengedtük magunknak az első „mi lenne, ha…” típusú kérdést a szülőkkel kapcsolatban. Ahogy kinyitottuk ezt a kis kaput, a logikai láncolat megállíthatatlanul söpört végig az egész családfán: Olvass még a témában
Ha ott vannak a szülők, nem maradhatnak ki a testvérek sem, ha pedig ők jönnek, nyilván hozzák a párjaikat és a gyerekeket is.
Mire felocsúdtunk, a meghitt négyfős eseményünk egy kisebb családi összejövetellé duzzadt a fejünkben. Még a barátnőm is bejelentkezett, hogy őt aztán nem érdekli semmilyen lagzi vagy vacsora, de ott szeretne kuporogni valahol a hátsó sorban, hogy legalább lásson minket a nagy napon. Ekkor éreztem először azt, hogy kezdünk teljesen eltávolodni attól a belső békétől, amit eredetileg kerestünk.
A dominó-elv, ami mindent felforgat
A helyzetet nálunk tovább árnyalja a családi háttér, hiszen nem kettő, hanem három szülőpáros sorsát és érzéseit kell összehangolnunk – ráadásul közülük nem is mindenki él Magyarországon. Tudom, hogy a szülők egy részének ez az esemény mérhetetlenül sokat jelentene, de ha neki igent mondunk, a méltányosság jegyében mindenki másnak is igent kellene. Innentől kezdve viszont az egész kezd olyan lenni, mint egy diplomáciai egyeztetés. Nem attól tartok, hogy megharagszanak ránk, sokkal inkább az a belső vívódás emészt, hogy bárhogy döntünk, valaki szívében maradhat egy kis hiányérzet. Ha csak négyesben leszünk, ők maradnak ki valamiből, de ha mindenkit bevonunk, mi veszítjük el – legalább részben – azt az ünnepet, amire a lelkünk mélyén vágytunk.
Válaszút az intimitás és az ünnepség között
Jelenleg ott tartunk, hogy keressük a számunkra legélhetőbb utat, és még nem tettük le a voksunkat egyik irányba sem. Van valami megkapóan szép abban a gondolatban, hogy mégiscsak ott legyen a család: a ruha, a csillogó gyűrűk és a fotózás emlékei egy közös vacsorában teljesedjenek ki. Ugyanakkor még mindig ott vibrál bennünk a vágy a „csak mi ketten” élményre is, amit esetleg különálló, felszabadult leány- és legénybúcsúkkal tennénk emlékezetessé a barátok számára. Rájöttünk, hogy ha elkezdünk sodródni a megfelelni vágyással, csak azért, hogy elkerüljük a pillanatnyi kényelmetlenséget, pont a nagy napunk lényege vész el.
El kell fogadnunk, hogy a döntésünk nem lesz mindenki számára ideális, de lehet, hogy nem is ez a dolgunk.
Tizenhét év közös múlt, két felépített otthon és a lányunk születése után ez az esküvő nekünk már nem a kezdetet, hanem az eddigi utunk gyönyörű beérését jelenti. Ennyi idő után már nincsenek bennünk bizonyítási kényszerek, hiszen már régen családdá váltunk – a papír csak egy ecsetvonás lesz a közös festményünkön. Éppen ezért bármilyen döntést hozunk is végül, az nem valaki ellen szól majd, hanem azért lesz, hogy méltó módon tisztelegjünk az elmúlt közel két évtizedünk előtt.
Bárhogy is döntünk a létszámról, a legfontosabb szövetséget mi már régen megkötöttük: a szeretet mindenki számára érezhető lesz, akár ott ülnek mellettünk az asztalnál, akár csak utólag koccintanak majd velünk a boldogságunkra.