– Nem akartunk mi egymástól semmit. Zsolt egy kolléga volt a sok közül. Átlagos külső, 3 gyerek, egyszerű feleség, hétköznapi életkörülmények, mindennapos problémák. Aztán egy értekezlet után észrevettem, hogy nagyon lehangolt, és a fene tudja mi ütött belém, de rákérdeztem az okára. Meghívott egy kávéra, és elpanaszolta a bajait: azt hogy kiégettnek érzi magát, hogy magányos, a felesége olyan számára, mint egy idegen, hogy úgy érzi nem halad egyről a kettőre, a munka untatja, a gyerekei idegesítik, és legszívesebben kiszállna az egészből. Szinte szóról-szóra ugyanazt mondta el, amit jómagam is érzek már egy jó ideje – rövid szünetet tartott, remegő kézzel nyúlt az ásványvízzel teli pohár után, ivott belőle két kortyot, majd letette.
– Attól a naptól kezdve rendszeresen találkoztunk a munkahelyen kívül is. Ne, ne gondolj semmi rosszra, nem csaltam meg Ádámot! Egyszerűen csak óriási megkönnyebbülés volt valakinek elmondani mi foglalkoztat bennünket – kesernyésen elmosolyodik.
– Persze, ezt a plátóiságot egy kívülálló nem igazán hitte el… ahogy a felesége sem, aki addig kajtatott utána féltékenységében, amíg ránk nem talált a törzshelyünkön. Hogy az mekkora patáliát csapott! Zengett az egész vendéglő! Zsolt teljesen összeomlott, amikor a felesége válni akart. Foggal-körömmel ragaszkodott ahhoz az élethez, amit addig annyira nehézkesnek talált. Teljesen el volt keseredve, úgy érezte mindent elveszít, amiért addig dolgozott – újra a pohár után nyúlt, de most nem ivott belőle, hanem csak lötyögtetni kezdte benne a vizet. Olvass még a témában
– Kértem, hogy találkozzunk és beszéljük meg a történteket, hátha tudok segíteni valamiben, hátha meg tudom győzni a feleségét arról, hogy köztünk még tényleg nem történt semmi – hirtelen sírni kezdett. – De nem érkezett meg a megbeszélt időpontban. Aggódni kezdtem, és nem alaptalanul, a busz alá esett… Állítólag baleset történt, de én… De szerintem… Szerintem…
