A kétsávos út lüktető forgalmát jelzőlámpa állította meg szabályos időközönként. Az autósok, mint izgatottan fújtató versenylovak, ugrásra készen várták a zöld jelzést.
Az előttünk álló metálkék autóból csinos szőke lány szállt ki, gyorsan a csomagtartóhoz sietett, és kivett egy ásványvizes palackot. Újra beszállt az autóba; mozgása gyors volt és határozott, akkor sem ijedt meg, amikor balról egy motoros gördült be mellé a számos lóerőtől vadul dübörgő motorral.
A fiú levette bukósisakját, és mosolyogva mondott valamit a lánynak, aki a nyitott ablakon át nemleges kézlegyintéssel jelezte: nem vevő arra, amit a bőrszerelésben feszítő alkalmi lovag javasol. A motoros sértődötten visszatette a bukósisakot, majd túráztatni kezdte a motort – izmai megfeszültek az igyekezettől. Hol a jelzőberendezésre, hol a lány felé fordítva a fejét –már komolyan aggódni kezdtem, hogy kitekeredik a nyaka.
Végre zöldre váltott a lámpa, s a motoros eszeveszett tempóban iramodott neki – akkora benzinfröccsel indítva több mázsányi gépét, hogy az elég lett volna talán a város másik végéig is. Csak egy dologgal nem számolt: a reggeli alig esővel, ami éppen elegendő volt ahhoz, hogy az út porát feláztatva vékony filmréteget képezve az úttesten korcsolyapályává változtassa azt.
Igaz, pillanatok alatt történt az egész, de mégis olyan volt, mint egy lassított felvétel: a motor önálló életre kelve eldőlt, ő pedig az oldalán csúszva egyenesen a lány autója elé csúszott. Mindenki megijedt: fejvesztve ugráltak ki az emberek az autóikból, hogy segítsenek a pórul járt gavalléron.
– Nincs semmi bajom… – nyögte a fiú, majd a kezét aggodalmaskodva szorongató szőke lányhoz fordult: – Ugye, megmondtam, hogy az életem árán is randit fogok kérni tőled?
Hát, hajszál híján majdnem sikerült…