Veled is előfordult már, hogy egy baráti beszélgetés során mindenki nosztalgikus sztorikkal dobálózott, te pedig csak álltál ott egy teljesen üres fotóalbummal a fejedben?
Éveken át éltem át ezt a feszélyező érzést, amit a perimenopauza küszöbén megérkező agyi köd mostanában csak tovább tetéz. Sokáig azt hittem, valami baj van velem. Aztán a hollywoodi filmek hatására még az is felmerült bennem, hogy valami szörnyű traumát nyomtam el magamban, és azért nem emlékszem szinte semmire. Ma már úgy vélem, hogy szó sincs rejtélyes drámáról: az emlékeim hiánya nem hiba, hanem a testem egykori természetes védekezésének megnyilvánulása.
„Elhagytam a férjem egy nyaralás miatt”: a döntés, amit senki nem értett
A többiek memóriája mellett üresnek tűnik a múltam
Van egy barátnőm, aki ugyan nem rendelkezik fotografikus memóriával, mégis zseniális képességekkel bír. Ezt nemcsak a karrierjében bizonyította – amikor egy teljesen hétköznapi állásra jelentkezett, kitöltették vele a cég tesztjét, aztán három év múlva már az egyik megyei üzletet vezette –, hanem a mindennapokban is.
