Van azonban egy bökkenő: soha egyetlen anya sem lesz képes a saját gyermekét annak párkapcsolati minőségében megismerni. Egyszerűen nem ez a feladatunk és a problémák 90%-a ebből adódik. A feszültségek zömét az okozza, hogy az anyóssá váló anyák nem ismerik fel vagy nem ismerik fel időben, hogy a fiú vagy a lány, akit felneveltek számukra gyermek (és mint ilyen, a feltétlen elfogadás és szeretet tárgyaként örök felelősség), DE udvarlóként, házastársként, szeretőként természetesen soha nem fogják megismerni. Szerencsénkre ez a normális és szerencsétlenségünkre ez az értetlenkedés oka is. Minél hamarabb rájövünk, annál könnyebb lesz rajtunk a kabát – akár anyósok vagyunk, akár fiatal házasok.
A nehézségeket tovább fokozzák a másik féllel szembeni elvárások, melyeket dupla csavarral fogalmazunk meg mindkét oldalról: az anyósból előjön a nő és a meny működését ebből az alapállásból is szemügyre veszi, majd ezt bizony a menyek is viszonozzák. Karikatúrába illő, de olyan ez, mintha mindketten még mindig a már elnyert kegyekért harcolnának.
A „nem vagyok az anyád” mondatokban az is benne van, hogy nem akarok olyan lenni és én nem fogom úgy csinálni, ahogy ő. A „bezzeg, amikor én hozzámentem apádhoz” kezdetű prédikációk sem sokat segítenek, mert eleve értékítéletre alapoznak.
Olvass még a témában
Ne várjuk meg a nagy szótlanságok és hümmögések kínos óráit! Szükségünk van egymásra és egyikünk sem helyettesíthető.