Adott egy gyermek, akit anyaként mi ismerünk a legjobban. Cseperedő szívünk csücske egyszer csak elkezd lányokhoz járni vagy bepasizik, mire mi persze kiesünk a pixisből. Aztán lehorgonyoz valakinél és komolyra fordul a papás-mamás. Eddig milyen biztosak voltunk bene, hogy igazán tudjuk, mi a legjobb neki és mit kéne ahhoz tennie és tennünk, hogy ez be is következzen! Most viszont elveszi tőlünk az irányítást és önállóan dönt az utazás további részéről.
Senkitől nem várható el, hogy anyaként rezzenéstelen arccal nézze végig a trónbitorlást. Amit viszont a bölcsebbek ösztönösen megéreznek, az pontosan az új helyezt nyújtotta szerepben rejlő lehetőségek: igen, ezek elsősorban önismereti és tanulási lehetőségek.
Anyósként ugyanis az eddigi szépen felépített és megkoronázott anya-szerepünkhöz „hozzáférést” kap egy számunkra idegen ember, aki akár a gyermekünk is lehetne és aki ezentúl ebben a minőségünkben fog megítélni bennünket. Nem könnyű helyzet, hiszen azt sem tanította senki, hogyan legyünk jó anyák, de volt rá huszon-, harminc évünk, hogy belenőjünk a kabátba és ettől a tapasztalattól anyósként sem fogunk elvonatkoztatni: erre épül az „anyósság” lényege. Szeretnénk továbbra is jó anyák maradni és erre biztosan képesek is vagyunk. Olvass még a témában
Van azonban egy bökkenő: soha egyetlen anya sem lesz képes a saját gyermekét annak párkapcsolati minőségében megismerni. Egyszerűen nem ez a feladatunk és a problémák 90%-a ebből adódik. A feszültségek zömét az okozza, hogy az anyóssá váló anyák nem ismerik fel vagy nem ismerik fel időben, hogy a fiú vagy a lány, akit felneveltek számukra gyermek (és mint ilyen, a feltétlen elfogadás és szeretet tárgyaként örök felelősség), DE udvarlóként, házastársként, szeretőként természetesen soha nem fogják megismerni. Szerencsénkre ez a normális és szerencsétlenségünkre ez az értetlenkedés oka is. Minél hamarabb rájövünk, annál könnyebb lesz rajtunk a kabát – akár anyósok vagyunk, akár fiatal házasok.