Lehet áldás vagy átok, arányaiban talán mégis kevesebb a kiegyensúlyozott anyós-meny/anyós-vő viszony. Vaskos viccek egész sora árulkodik a problémás kapcsolat buktatóiról és persze arról a teszetoszaságról is, ahogyan ezt kezeljük. Tegyük fel, hogy mindenben igazunk van és ezzel a belső nyugalommal nézzünk rá az anyós történetére úgy, hogy képzeljük hozzá: mi is azzá válhatunk egyszer!
Adott egy gyermek, akit anyaként mi ismerünk a legjobban. Cseperedő szívünk csücske egyszer csak elkezd lányokhoz járni vagy bepasizik, mire mi persze kiesünk a pixisből. Aztán lehorgonyoz valakinél és komolyra fordul a papás-mamás. Eddig milyen biztosak voltunk bene, hogy igazán tudjuk, mi a legjobb neki és mit kéne ahhoz tennie és tennünk, hogy ez be is következzen! Most viszont elveszi tőlünk az irányítást és önállóan dönt az utazás további részéről.
Senkitől nem várható el, hogy anyaként rezzenéstelen arccal nézze végig a trónbitorlást. Amit viszont a bölcsebbek ösztönösen megéreznek, az pontosan az új helyezt nyújtotta szerepben rejlő lehetőségek: igen, ezek elsősorban önismereti és tanulási lehetőségek.
Anyósként ugyanis az eddigi szépen felépített és megkoronázott anya-szerepünkhöz „hozzáférést” kap egy számunkra idegen ember, aki akár a gyermekünk is lehetne és aki ezentúl ebben a minőségünkben fog megítélni bennünket. Nem könnyű helyzet, hiszen azt sem tanította senki, hogyan legyünk jó anyák, de volt rá huszon-, harminc évünk, hogy belenőjünk a kabátba és ettől a tapasztalattól anyósként sem fogunk elvonatkoztatni: erre épül az „anyósság” lényege. Szeretnénk továbbra is jó anyák maradni és erre biztosan képesek is vagyunk.
Van azonban egy bökkenő: soha egyetlen anya sem lesz képes a saját gyermekét annak párkapcsolati minőségében megismerni. Egyszerűen nem ez a feladatunk és a problémák 90%-a ebből adódik. A feszültségek zömét az okozza, hogy az anyóssá váló anyák nem ismerik fel vagy nem ismerik fel időben, hogy a fiú vagy a lány, akit felneveltek számukra gyermek (és mint ilyen, a feltétlen elfogadás és szeretet tárgyaként örök felelősség), DE udvarlóként, házastársként, szeretőként természetesen soha nem fogják megismerni. Szerencsénkre ez a normális és szerencsétlenségünkre ez az értetlenkedés oka is. Minél hamarabb rájövünk, annál könnyebb lesz rajtunk a kabát – akár anyósok vagyunk, akár fiatal házasok.
A nehézségeket tovább fokozzák a másik féllel szembeni elvárások, melyeket dupla csavarral fogalmazunk meg mindkét oldalról: az anyósból előjön a nő és a meny működését ebből az alapállásból is szemügyre veszi, majd ezt bizony a menyek is viszonozzák. Karikatúrába illő, de olyan ez, mintha mindketten még mindig a már elnyert kegyekért harcolnának.
A „nem vagyok az anyád” mondatokban az is benne van, hogy nem akarok olyan lenni és én nem fogom úgy csinálni, ahogy ő. A „bezzeg, amikor én hozzámentem apádhoz” kezdetű prédikációk sem sokat segítenek, mert eleve értékítéletre alapoznak.
Ne várjuk meg a nagy szótlanságok és hümmögések kínos óráit! Szükségünk van egymásra és egyikünk sem helyettesíthető.
– Ha én vagyok a fia felesége/lánya férje, kérem, ne akarja védeni tőlem a páromat, higgye el, nem véletlenül bíztam rá a magam és leendő gyermekeim életét! Bízza ránk a házasságunkat!
– Ha én vagyok a férjed/feleséged édesanyja, hidd el, jobban izgulok, mint te, hogy nektek valóban sikerüljön, mert akivel te még csak most kezdesz együttélni, saját vérem és a házasságban sem vagyok kezdő! Engedd, hogy megosszam veled a tapasztalataimat és segítsek, amiben kell!
A lényeg, hogy mindig lesz egy olyan rész, amit csak a másik fél lát, mi sosem fogunk teljesen ismerni: ahogy anyósként nem tudjuk milyen a saját gyermekünk egy párkapcsolatban, úgy mi sem fogjuk teljesen ismerni házastársunk gyermeki minőségét és a szüleivel való viszonyát. Nem is erre van szükség. A közös történetnek kell jónak lennie és ehhez mindannyian kellünk. Elég egy ellendrukker, aki azt hiszi, hogy jobban érti, jobban tudná csinálni és oda az egyensúly.
Lássuk be, az új szerepet meg kell tanulni. Nincs mese! Nem spórolhatunk meg minden konfliktust, és nagy árat fizetünk, ha csak előzetes tapasztalatainkra hagyatkozunk és nem szánunk időt a másik megismerésére. Első lépésként kezdhetjük is a nemtudás elfogadásával: nem tudhatom, hogy a gyermekem milyen férj/feleség és nem tudhatom, hogy a feleségem/férjem milyen gyermeke volt a szüleinek. Ez jó alap lesz a további egészséges tanuláshoz: merjünk egymástól tanulni és nem lesz itt semmi baj!