– Ha én vagyok a fia felesége/lánya férje, kérem, ne akarja védeni tőlem a páromat, higgye el, nem véletlenül bíztam rá a magam és leendő gyermekeim életét! Bízza ránk a házasságunkat!
– Ha én vagyok a férjed/feleséged édesanyja, hidd el, jobban izgulok, mint te, hogy nektek valóban sikerüljön, mert akivel te még csak most kezdesz együttélni, saját vérem és a házasságban sem vagyok kezdő! Engedd, hogy megosszam veled a tapasztalataimat és segítsek, amiben kell!
A lényeg, hogy mindig lesz egy olyan rész, amit csak a másik fél lát, mi sosem fogunk teljesen ismerni: ahogy anyósként nem tudjuk milyen a saját gyermekünk egy párkapcsolatban, úgy mi sem fogjuk teljesen ismerni házastársunk gyermeki minőségét és a szüleivel való viszonyát. Nem is erre van szükség. A közös történetnek kell jónak lennie és ehhez mindannyian kellünk. Elég egy ellendrukker, aki azt hiszi, hogy jobban érti, jobban tudná csinálni és oda az egyensúly. Olvass még a témában
Lássuk be, az új szerepet meg kell tanulni. Nincs mese! Nem spórolhatunk meg minden konfliktust, és nagy árat fizetünk, ha csak előzetes tapasztalatainkra hagyatkozunk és nem szánunk időt a másik megismerésére. Első lépésként kezdhetjük is a nemtudás elfogadásával: nem tudhatom, hogy a gyermekem milyen férj/feleség és nem tudhatom, hogy a feleségem/férjem milyen gyermeke volt a szüleinek. Ez jó alap lesz a további egészséges tanuláshoz: merjünk egymástól tanulni és nem lesz itt semmi baj!