A verbális abúzus láthatatlan sebeket hagy, de ezek a sebek mélyek és maradandóak
Egy kisgyerek még nem tudja külső szemmel nézni a szüleit. Ha ők azt mondják, hogy „szerencsétlen” vagy „idióta” és „mindjárt összecsinálja” magát, a gyerek ezzel azonosul. Nem az anyját vagy az apját kezdi el kevésbé szeretni, hanem saját magát.
Miközben ilyeneken agyalok, megszólal a belső hangom, a szülői bűntudatom is. Miért ítélkezem? Én talán hibátlan vagyok? Nyilván szeretném azt gondolni, hogy sosem tettem hasonlót, hogy minden erőmmel azon voltam, hogy óvjam a gyerekem lelkét. De ki tudja ő milyennek lát? És milyennek látnak mások? Lehet, hogy engem is néztek már vadidegenek rossz szemmel a játszótéren, mert a telefonomat nyomkodtam, miközben a lányom egyedül homokozott, ahelyett, hogy melléültem volna.
Sajnos vagy nem sajnos, de a törvény előtt mindannyian tiszták vagyunk: jogilag semmi dolgunk nem volt ott, azon a bizonyos napon, a strandon. A hatályos jogszabályok szerint egy idegen verbális ámokfutása mögött nincs segítségnyújtási kötelezettségünk. A jog csak fizikai erőszaknál, a testi épség közvetlen veszélyeztetésénél követelné meg a minimális fellépést: a hatóságok értesítését. Olvass még a témában
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
