Volt egy időszak, amikor minden hétvégén ott ültünk a Blaha melletti kávézóban, két pohár között meséltük el egymásnak a hetünket, és a pincérnő már tudta, hogy nekem tejszínhab nélkül kell a cappuccino. Ez a barátság évekig ment magától, nem kellett szervezni, csak megtörtént. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy én írom az üzeneteket, én kérdezem meg, mikor találkozunk, és én vagyok az, aki két nap után újra ír, mert az első üzenetemre nem jött válasz.
Amikor már csak te keresed a másikat
Nem egyik napról a másikra történt. Ha egy pillanatban kellene megmutatnom, mikor kezdődött, nem tudnám megmondani. Talán akkor, amikor összeköltözött a barátjával, és hirtelen kevesebb ideje lett mindenre. Vagy talán már korábban, csak én nem akartam észrevenni. Az biztos, hogy egyszer csak azon kaptam magam: már nem arról szólnak az üzeneteim, hogy mi történt velem, hanem arról, hogy próbálom fenntartani a kapcsolatot.
A legfájóbb az volt, amikor rájöttem, hogy a szülinapomon nem ő köszöntött fel elsőként, hanem egy kollégám, akivel alig beszélek. Ott ültem a konyhában, a kezemben a telefon, és számoltam, hány órája telt már el a napból anélkül, hogy eszébe jutottam volna. Olvass még a témában
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
