Van egy pillanat, amit sokan ismernek, mégis szinte soha nem beszélnek róla. Valaki eltűnik pár napra a közösségi médiából, nem válaszol az üzenetekre, és vár. Csak vár, hogy megkérdezze valaki, hol van, mi történt vele. És senki nem kérdezi meg. Nem azért, mert nem szeretik, hanem mert egyszerűen nem tűnik fel senkinek a hiánya.
Ez az érzés más, mint a magány. A magányról legalább lehet beszélni, van rá szó, van hozzá dal, film, pszichológus, aki bólogat, amikor kimondjuk. De arról, hogy valaki teljesen láthatatlanná válik mások életében úgy, hogy közben tele van emberekkel a naptára, a telefonja, a munkahelye, erről szinte senki nem beszél nyíltan. Mert szégyellős érzés. Mintha azt vallanánk be vele, hogy nem vagyunk elég fontosak.
A pszichológiában létezik egy fogalom, amit gyakran emlegetnek social invisibility néven, vagyis társas láthatatlanság: az az állapot, amikor valaki fizikailag jelen van a világban, kapcsolatai is vannak, mégis úgy érzi, senki nem venné észre, ha egyik napról a másikra eltűnne. Olvass még a témában
Kicserélték a fényeket a metróban, 84%-kal esett vissza az öngyilkosságok száma Japánban
„Nem azért vettek fel, hogy gondolkodjak” Elképesztő munkahelyi panasz-történetek
Így adod el sikeresebben a dolgaidat Marketplacen – 5 trükk
Megfontoltság és ambíció: így hat rád csillagjegyed szerint a Bak szezon
Nem az számít benne a legfájóbbnak, hogy nincs mellette senki, hanem az, hogy azok, akik ott vannak, nem igazán néznek rá.
Amikor tele van az élet, mégis üres
Sokan pont akkor szembesülnek ezzel, amikor a legkevésbé várnák. Egy anyuka, akinek a napja gyerekprogramokból, bevásárlásból és vacsorafőzésből áll, este tíz órakor leül a konyhaasztalhoz, és rájön, hogy egész nap senki nem kérdezte meg tőle, ő hogy van. Egy középvezető, aki délelőtt hat megbeszélésen vesz részt, este otthon nézi a telefonját, és nincs kit felhívnia, akinek elmondaná, hogy rossz napja volt. Nem azért, mert nincsenek körülöttük emberek. Hanem mert azok, akik körülöttük vannak, a szerepüket látják, nem őket magukat.
Nem az fáj a legjobban, ha egyedül vagyunk a szobában, hanem ha egy tele teremben senki nem venné észre, ha kisétálnánk belőle.
Ez a fajta érzés különösen erősen jelentkezik azoknál, akik megszokásból mindig ők tartják össze a baráti társaságot, ők szerveznek, ők kérdeznek rá másokra. Egy idő után ez a szerep annyira rájuk ragad, hogy senki nem gondol arra, esetleg nekik is szükségük lenne valakire, aki utánuk néz. A gondoskodó ember csendben eltűnik a saját történetéből.
A cikk folytatódik, lapozz!
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
