Véleménycikk: Schuszter Borka
Sokáig azt hittem, hogy a lelki fejlődés végső állomása a megbocsátás. Amikor minden régi sérelmünket elengedünk, és feloldozunk mindenkit, aki a múltban fájdalmat okozott nekünk.
Mindenhol ezt hallottam. Ha igazán túl akarsz lépni valamin, bocsáss meg. Ha békére vágysz, bocsáss meg. Ha el akarod engedni a múltat, bocsáss meg.
Én pedig próbáltam. Olvass még a témában
Próbáltam megértő lenni, a másik helyébe képzelni magam, magyarázatokat keresni arra, miért bántott meg, miért viselkedett úgy, ahogy. Sokáig azt gondoltam, hogy ha még mindig haragszom valakire, akkor biztosan én csinálok valamit rosszul.
Aztán egyszer rájöttem, hogy van egy másik lehetőség is.
Nem kell mindenkinek megbocsátanom. És ettől nem leszek rosszabb ember.
Voltak olyanok az életemben, akik őszintén megbántottak. Nem félreértések voltak, nem rosszul sikerült mondatok, hanem tudatos döntések, amelyek után sem felelősségvállalás, sem őszinte megbánás nem következett.
Sokáig vártam, hogy egyszer majd bocsánatot kérnek. Azt hittem, attól végre lezárulhat bennem az egész. Nem kértek. És valószínűleg már nem is fognak.
Régen ez nagyon zavart, ma már sokkal kisebb jelentőséget tulajdonítok neki.
Mert közben rájöttem arra, hogy a továbblépésem nem függhet attól, hogy valaki más egyszer esetleg belátja-e a saját hibáit.
Ha erre várok, akkor tulajdonképpen még mindig neki adom az irányítást. Mintha azt mondanám: az én gyógyulásom a te következő lépésedtől függ.
Pedig nem.
Azt hiszem, gyakran összekeverjük a megbocsátást a továbblépéssel, holott a kettő nem ugyanaz. A megbocsátás azt jelenti, hogy valamilyen módon feloldjuk magunkban a másik iránt érzett haragot. A továbblépés viszont azt jelenti, hogy nem hagyjuk, hogy a történtek továbbra is meghatározzák az életünket.
A kettő néha együtt jár, de nem mindig
Ma már úgy gondolom, hogy vannak helyzetek, amikor nem szeretnék megbocsátani.
Nem azért, mert bosszút akarok, vagy mert gyűlöletet akarok táplálni. Hanem mert úgy érzem, hogy a haragom jogos. Vannak esetek, amelyek kapcsán úgy érzem, a megbocsátással elárulnám a régi énemet, akit fájdalom ért.
Nem hiszem, hogy minden sebet ugyanazzal a mondattal kellene begyógyítani. Van, amikor az igazság az, hogy valaki tényleg rosszul bánt velünk, és nem akarjuk feloldozni ez alól.
És szerintem ez is rendben van.
Ami viszont már nincs rendben, az az, ha beleragadunk ebbe a haragba. Mert akkor végül nem az fogja a legtöbb kárt okozni, aki megbántott bennünket – hanem maga a seb.
Ha éveken keresztül újra és újra ugyanazokat a jeleneteket játsszuk le a fejünkben, ha minden nap ugyanazt a dühöt éljük át, akkor tulajdonképpen továbbra is átengedjük az életünk egy részét annak az embernek, aki már egyszer elvett tőlünk valami fontosat.
Lehet, hogy jogos volt a fájdalmam, jogos volt a haragom, de már szeretném, ha ez nem foglalna el több helyet az életemben.
A továbblépés számomra nem a másikról szól. Hanem rólam.
Arról, hogy nem akarom egy régi történet köré szervezni a jelenemet. Hogy szeretném a saját energiámat olyan emberekre fordítani, akik építenek, nem pedig olyanokra, akik már egyszer romboltak.
Mert végül ez a legfontosabb különbség: a megbocsátás lehet ajándék a másiknak, a továbblépés viszont ajándék önmagunknak.
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
