Néha mindannyian beleesünk abba a csapdába, hogy a hétköznapjainkat egyfajta túlélőtúraként kezeljük, ahol a reggeli kávétól az esti lefekvésig csak a teendők listáját pipálgatjuk az eszeveszett rohanásban.
Ha pedig végre megállunk egy pillanatra, szinte azonnal mardosni kezd bennünket a bűntudat, miszerint „produktívabbnak kellene lennünk”. Egy főszezon előtti, spanyolországi utazás során azonban ráébredtem, hogy létezik egy teljesen másfajta időszámítási, létezési forma is. Ott, ahol a külföldi turisták áradata helyett még a helyiek békés mindennapjai dominálnak, sikerült mélyebben megértenem és magamba szívnom azt a természetes harmóniát, amit a spanyolok egyszerűen csak úgy hívnak: disfrutar, vagyis az élet tiszta élvezete.
I. Lecke: Mañana – avagy miért nem kell mindent azonnal siettetni?
Bár korábban már bejártam néhány spanyol szigetet és az ország déli csücskébe is belekóstoltam egy röpke utazás erejéig, az ország hagyományosabb ritmusa most mutatta meg számomra az igazi arcát. Érdekes volt megtapasztalni, mennyire máshogy működik az idő, ha engedjük, hogy a természet vezessen bennünket. Olvass még a témában
Spanyolországban a nap jóval később kel fel és sokkal később is nyugszik, ehhez a „csúszáshoz” pedig a helyiek elképesztő rugalmassággal alkalmazkodtak.
Nekem viszont a berögzült otthoni rutin hajtotta a lábamat: már reggel hét előtt lent voltam a tengerparton, ám a legnagyobb meglepetésemre a sirályokon kívül egyetlen árva lélekkel sem találkoztam. Pár nap elteltével aztán átvettem a helyi tempót, és már csak nyolc után merészkedtem ki. Ezúttal sem tömeggel találkoztam, csak néhány kutyasétáltató bukkant fel a parton – róluk is hamar kiderült, hogy többnyire a környékre költözött külföldiek. A spanyolok ekkor még az igazak álmát aludták, vagy a sötétítők mögött, komótosan kortyolgatták az első kávéjukat. Nem siettek sehova: tudták, hogy a nap hosszú, és jut majd idő mindenre.
II. Lecke: Siesta – a napközbeni megállás művészete
A reggeli komótosság nekünk lustaság, pedig valójában egy tudatosan felépített napi ritmus kezdete. Ahogy a délelőtti órák lassan átfordulnak a délutáni hőségbe, a spanyol életérzés egy újabb, számunkra talán még szokatlanabb fokozatba kapcsolt. Lenyűgöző volt látni, ahogy az emberek a nap kellős közepén mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül lehúzzák a rolót, és a legtöbb helyen órákra elcsendesedik a világ.
A parti éttermek nagy része ki sem nyit este fél nyolc vagy nyolc előtt, és még a nálunk is jól ismert multinacionális áruházak sem csinálnak presztízskérdést abból, ha öt perccel később nyitják ki a kapuikat a hivatalos kiíráshoz képest. Természetes volt az is, hogy az árut akkor kezdik el kipakolni a polcokra, amikor a vásárlók már javában válogatnak, hiszen a munkaidő igazából akkor kezdődik, és ezt egy turista vagy helyi lakos sem fogja felülírni.
A spanyol szemlélet szerint a szieszta a tudatos lelassulásról és a napközbeni megállásról szól. Megtanít arra, hogy a hivatásunk nem a létezésünk egyetlen és kizárólagos célja, csupán egy szelete annak a színes egésznek, amit életnek hívunk.
III. Lecke: Sobremesa – az asztal körüli beszélgetések gyógyító ereje
Van egy másik csodálatos szavuk is a spanyoloknak, a sobremesa, amely azt az idősávot jelöli, amikor az evés befejeztével a társaság még órákig az asztal körül ül, beszélget, nevet, megosztja a gondolatait, és senkinek sem jut eszébe elrohanni mosogatni.
El kell ismernem, nem sikerült ezt a fajta nyugalmat magamra venni egyetlen hét alatt, mert a bennem élő felfedező folyton ment volna tovább, hogy minél több látnivalót és élményt gyűjtsön be a környékről. Ugyanakkor már pusztán az a tudat és látvány is gyógyítóan hatott a lelkemre, hogy lehet ennyire komótosan és sallangmentesen is létezni. Az pedig különösen megmosolyogtató és egyben elgondolkodtató pillanat volt, amikor este kilenc órakor a legnagyobb természetességgel kérdezték meg tőlünk a pincérek, hogy a választott desszert mellé kérünk-e még egy feketekávét is.
IV. Lecke: Paseo – a tengerparti séták öröme
Az elmúlt években a testmozgást kötelező és ezáltal utált teendővé alakítottuk, olyasmivé, amit oda kell szorítanunk a feladatlistánkra. Elhitették velünk, hogy az aktív élet egyet jelent az edzőtermi izzadással, a kalóriák görcsös számlálásával vagy a lépésszámláló óra állandó bűvölésével. Ezzel szemben a spanyol tengerpartokon valami egészen mást tudtam megfigyelni.
Ahogy ott ücsörögtem, feltűnt, hogy többször megy el előttem ugyanaz a társaság és észrevettem azt is, hogy ez nem csak egyszer, ugyanazokkal az emberekkel fordult elő. Figyelni kezdtem: a végtelennek tűnő partszakaszokon a legkülönbözőbb korú, nemű és testalkatú emberek sétáltak fel és alá. Bokáig a hűsítő tengervízben rótták észrevétlenül a kilométereket, miközben a legjobb barátnőjükkel, szeretteikkel beszélték meg nevetgélve az élet nagy dolgait.
A mozgás itt nem kötelező, hanem az élet természetes, magától értetődő háttere.
A vizes homokban való gyaloglás és a víz ellenállása kíméletesen, de mégis hatékonyan dolgoztatja meg az izmokat, serkenti a keringést és masszírozza a talpat. Mire a vidáman trécselők séta végére érnek, észrevétlenül megtesznek nyolc-tízezer lépést anélkül, hogy egyszer is rápillantottak volna az órájukra.
Hazafelé a repülőn ülve azon gondolkodtam, hogy ezt az órátlan, kényszermentes könnyedséget kellene valahogy becsomagolnom a bőröndömbe. Ugyanis nem kell Spanyolországig utaznunk ahhoz, hogy néha bűntudat nélkül lehúzzuk a rolót a nap közepén vagy, hogy az asztal mellett felejtsük magunkat vacsora után. Végül is spanyoloktól kapott négy lecke valójában egyetlen nagy igazság köré szerveződik: az életet nem kontrollálni, hanem élni kell.
