Alapvetően a digitális megoldások híve vagyok, és ahol csak lehet, az automatákat választom a futárral való egyeztetés helyett – legutóbb is így tettem, amikor egy kedves kolléganőm frissen megjelent második regényére vártam.
Annyira biztos voltam benne, hogy a történet nemcsak engem érint majd meg, hanem két közeli barátnőmet is, hogy rögtön három példányt rendeltem: egyet magamnak, kettőt pedig ajándékba. Azonban miután megjött az értesítő, hiába ütöttem be a kapott kódot, az automata rekesze néma maradt. A rendszer lefagyott, az ajtó meg se moccant, úgyhogy kénytelen voltam felhívni az ügyfélszolgálatot. Bár távolról is megpróbáltak életet lehelni a fémkazettába, a technika ördöge győzött: a rekesz zárja felmondta a szolgálatot. Beletörődve a sorsomba, bediktáltam az adataimat a házhoz szállításhoz, és hazamentem. Nem bosszankodtam, végül is volt még pár olvasatlan fejezet a mostani könyvemben, és úgy számoltam, mire végzek velük, pont kézhez kapom az új regényt. Azt hittem, ezzel lezárult a nap ezen része, de az élet tartogatott egy váratlan fordulatot.
Női szolidaritás a kijelzők mögött
Otthon már a vacsorakészítés sűrűjében jártam, amikor megszólalt a telefonom egy ismeretlen számmal. Bevillant a fejembe, hogy este hatkor talán már fel sem kellene vennem, de valamilyen belső ösztön azt súgta, beszéljek azzal, aki keres. Egy idegen, de rendkívül kedves női hang szólalt meg a vonal túloldalán: épp az automatánál állt. Elmesélte, hogy miközben a saját csomagját vette ki, a mellette lévő rekesz is feltárult, rajta az én nevemmel és elérhetőségemmel – ő pedig nem ment el szó nélkül a helyzet mellett. Olvass még a témában
A tavaszi szorongás létező jelenség – a pszichológusom szerint is
„A lányom azt mondta a tanárnak, hogy elhagytam a családot, pedig csak vidékre mentem a nagyihoz.” – 10 vicces sztori a dramatikus gyerekekről
A módszer, amivel minden helyzetben nyugodt tudsz maradni
Ezek a csillagjegyek igazi séfekké változnak az ünnepek alatt
Mivel nem tudta visszazárni az ajtót, ahelyett, hogy ott hagyta volna az egészet a sorsára, inkább megkereste a telefonszámomat a címkén és felhívott. Azt mondta, megvár, amíg odaérek, hogy ne maradjon őrizetlenül a csomagom. Elképesztően jól esett ez a gesztus. Persze, tudom, hogy vannak kamerák mindenhol, de simán továbbmehetett volna, hiszen semmi felelőssége nem volt abban, hogy én megkapom-e a könyveimet.
Ha ő nincs ilyen jó fej, valaki kivehette volna a rekeszből, én meg futhattam volna a pénzem vagy a rendelésem után a végtelen ügyfélszolgálati körökben.
Azt kapjuk vissza, amit adunk
Ahogy leraktam a telefont és rohantam vissza az automatához, elmosolyodtam, a legszebb az egészben ugyanis a sorsszerűség volt. Ott lapult a csomagban három példány a kolléganőm regényéből, ami pont arról szól, hogyan találjuk meg a belső erőnket, és hogyan tudjuk mi, nők, támogatni egymást a mindennapokban. És tessék, ott állt egy vadidegen nő az automata előtt, csak azért, hogy vigyázzon az én dolgaimra, amíg megérkezem.
Gyakran halljuk, hogy az emberek közönyösek és csak magukkal törődnek, de az ilyen apró, hétköznapi történetek cáfolják ezt meg a leghangosabban. Végül nekünk is csak egy gyors köszönömre futotta, mielőtt mindenki ment volna tovább a dolgára. De ahogy hazafelé sétáltam a könyvekkel a hónom alatt, rájöttem, hogy nem is kell ennél több. Néha nem a nagy világmegváltások, hanem az ilyen párperces, önzetlen megállók adják vissza a hitünket abban, hogy valahol mégiscsak egy oldalon állunk.
