Világéletemben hordoztam magamban egyfajta „menthetetlen bizalmat” az élet felé, azt a belső meggyőződést, hogy a dolgok végül a helyükre kerülnek, még akkor is, ha épp romokban hever minden. Mindezt (utólag) látom a kapcsolatom tükrében is: a kezdeti krízisünk nem a végállomásunk volt, hanem az a szükséges mélypont, ami után igazán megtanulhattuk értékelni egymást.
Amikor a szerelem és a realitás hadban áll egymással
A közös utunk korántsem indult tündérmesébe illően, hiszen a tízévnyi korkülönbség és az eltérő élethelyzetek már az elején komoly próbatételek elé állítottak minket. Míg én huszonévesen az egyetemi éveim kapujában álltam (persze az ország másik felében), ő már a harmincas évei felé robogott, és a környezete elvárásaival küzdött – ezek az elköteleződés és a családalapítás irányába hajtották. Ő volt az a srác, akitől minden ismerősöm óva intett, és bár a vonzalom elemi erejű volt köztünk, az első két évünk tényleg beigazolta, amit a barátaim mondtak.
Egy nagyon fájdalmas érzelmi hullámvasútra ültünk fel mindketten, ráadásul önként és dalolva. Ebben az időszakban többször éreztem magam magányosnak a kapcsolatunkban, mint azon kívül: ahelyett, hogy gondtalan randevúkat terveztük volna, gyakran csak azt próbáltuk kitalálni, hogyan hidaljuk át a köztünk lévő kilométereket. Olvass még a témában
„És ebben mindenki egyetért velem” – ártatlannak tűnő, de valójában toxikus mondatok
„Engedje mindenhova és ne pofázzon vissza” Férfiak undorító kommentjei egy női robot bemutatója alatt
A fiatal szinglik 77 százaléka így talál szerelmet – nem az online társkereső a megoldás
„Kemény cicik, formás popsi, sima bőr” – Ezért vágynak az ötvenes pasik inkább fiatal nőkre
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Csütörtök reggel elküldjük a hét legolvasottabb Szerelem-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
