Miért utálunk meg egyre több embert, ahogy öregszünk? 

Általában az emberek érzelmileg stabilabbá, barátságosabbá és lelkiismeretesebbé válnak, amikor elmúlik a kamaszkoruk, valamint maguk mögött hagyják fiatal felnőttkorukat is. Kevesebb izgalomra, ellenben több tudatosságra és csendre van szükség ahhoz, hogy igazán boldogok legyünk. Azt hiszem, erre mondhatták régen azt, hogy „benő a fejünk lágya”, még ha ennek ideje ki is tolódott az elmúlt évtizedekben.

Ha életünk első fele a tapasztalásról szól, valamint arról, hogy a környezetünk tükröződésében megismerjük önmagunkat, akkor a második fele arról, hogy megértsük, milyenek vagyunk valójában. Ehhez viszont sokkal több önmegfigyelésre, befelé fordulásra van szükségünk, hiszen a hétköznapok zajában egyre csak távolodunk valódi személyiségünktől.

Az évek múlásával azonban megtanuljuk megérteni az igényeinket, megismerjük, mire vágyunk valójában. Azok a viselkedésmódok, amelyek összefüggenek a gyakori kimozdulással, az új, idegen élmények keresésével, az életkor előrehaladtával természetesen háttérbe szorulnak. A pszichológusok ezt egyfajta belső érésnek nevezik, úgyhogy nem csak pusztán arról van szó, hogy egyesek introvertáltabbak másoknál.

Azonban, ha úgy veszed észre, hogy már egyáltalán nem vágysz senkinek a társaságára és utálatod nem csak a túlzsúfolt tinidiszkókra terjed ki, hanem úgy általában minden közösségi eseményre, akkor érdemes egy kis önvizsgálatot tartanod. Nem kell azonnal mentális problémára, depresszióra gondolod, hiszen más körülmények is befolyásolhatják, ha így érzed magadat:

Neked is van elég, nem igaz? Régen kifejezetten izgalmasnak hatottak a pletykák, ma viszont szó szerint untatnak és zavar, mikor mások ítélkeznek körülöttem. Lehet, hogy te is azt tapasztalod egy idő után, hogy frusztrálnak a felszínes vélemények és nem azért akarsz hétvégén kiruccanni, hogy lelki szemetesládaként még mások gondjait is magaddal vidd.