Kisgyermekként és később kamaszként is mindannyiunk természetes igénye, hogy figyeljenek ránk. Sokan szinte presztízskérdést csinálnak abból, hány barátunk van, ami ugyancsak normálisnak tekinthető.
Tinédzserkorunkban egyértelműnek számított, hogy akinek a legtöbb ismerőse és haverja van, az népszerű. Aki ezeket elmondhatta magáról, ott volt minden buliban sőt, a bulit szervezők érezték megtisztelve magukat, hogy megjelent az illető. Nekem is volt olyan időszakom, mikor ezt fontosnak éreztem és szerintem, aki választhatott a közkedveltség és a közutálat között, az előbbi mellett tette le a voksát.
Aztán, ahogy teltek az évek, úgy lett egyre kevésbé lett fontos, mit gondolnak mások, vagy, hogy ott vagyok-e a hétvégi buliban. Régen az volt meglepő, ha otthon voltam egy hétvégén, ma már az, ha kimozdulok – kis túlzással persze. Ebben nyilván közrejátszott az, hogy időközben családom lett, tornyosultak a feladataim és az időmet éjjel-nappal azokkal tölthetem, akiket igazán szeretek, nem kellett ez miatt elmennem otthonról. A haverok lemorzsolódtak és helyüket átvették az igazán jó barátok, akik egyébként hasonló cipőben járnak, mint én.
1/7 Törvényszerű, hogy a korral egyre jobban kezdjük utálni az embereket?
Általában az emberek érzelmileg stabilabbá, barátságosabbá és lelkiismeretesebbé válnak, amikor elmúlik a kamaszkoruk, valamint maguk mögött hagyják fiatal felnőttkorukat is. Kevesebb izgalomra, ellenben több tudatosságra és csendre van szükség ahhoz, hogy igazán boldogok legyünk. Azt hiszem, erre mondhatták régen azt, hogy „benő a fejünk lágya”, még ha ennek ideje ki is tolódott az elmúlt évtizedekben.
Ha életünk első fele a tapasztalásról szól, valamint arról, hogy a környezetünk tükröződésében megismerjük önmagunkat, akkor a második fele arról, hogy megértsük, milyenek vagyunk valójában. Ehhez viszont sokkal több önmegfigyelésre, befelé fordulásra van szükségünk, hiszen a hétköznapok zajában egyre csak távolodunk valódi személyiségünktől.
Az évek múlásával azonban megtanuljuk megérteni az igényeinket, megismerjük, mire vágyunk valójában. Azok a viselkedésmódok, amelyek összefüggenek a gyakori kimozdulással, az új, idegen élmények keresésével, az életkor előrehaladtával természetesen háttérbe szorulnak. A pszichológusok ezt egyfajta belső érésnek nevezik, úgyhogy nem csak pusztán arról van szó, hogy egyesek introvertáltabbak másoknál.
Azonban, ha úgy veszed észre, hogy már egyáltalán nem vágysz senkinek a társaságára és utálatod nem csak a túlzsúfolt tinidiszkókra terjed ki, hanem úgy általában minden közösségi eseményre, akkor érdemes egy kis önvizsgálatot tartanod. Nem kell azonnal mentális problémára, depresszióra gondolod, hiszen más körülmények is befolyásolhatják, ha így érzed magadat:
A cikk a hirdetés alatt folytatódik!
2/7 Egyszerűen kiégtél
Kiégni nem csak a munkában, a feladatokban lehet, de tény, hogy az állandó fáradtság hatást gyakorol életünk miden területére. Még, ha szereted is, amivel foglalkozol, gyakran túlterheltnek érezheted magadat és az alváson kívül semmi másra nem vágysz hétvégente. A kiégés hatást gyakorol mindarra, ami korábban örömöt okozott, így a barátokkal való időtöltésre és a szórakozásra is.