A saját gyerekünkkel szemben állunk, fáradtan, türelmetlenül, és hirtelen ugyanazt a mondatot mondjuk ki, amit egykor a saját szüleinktől hallottunk, és amiről megfogadtuk, hogy soha nem ismételjük meg. A gyermekpszichológusok szerint ezek a generációkon átívelő mondatok gyakran ártalmatlannak tűnnek, mégis mélyen belevésődnek a gyerekek önértékelésébe, és felnőttkorukban is előbukkannak, amikor egy kudarc vagy kritika éri őket.
„Nem igaz, hogy nem tudod megcsinálni…”
Ez a mondat elsőre biztatásnak hangzik, mintha bátorítanánk a gyereket, hogy próbálja meg újra. A valóságban azonban tagadja azt, amit a gyerek éppen érez: hogy nehéznek találja a feladatot, hogy elakadt, hogy talán tényleg nem megy neki most. Amikor egy szülő ezt mondja, a gyerek nem azt tanulja meg, hogy kitartó legyen, hanem azt, hogy a saját nehézségérzete hibás vagy nem hiteles. Idővel megtanulja elnyomni azt a jelzést, ami a segítségkérésre késztetné, mert megtapasztalta, hogy amit érez, azt a felnőttek úgyis felülbírálják.
Amikor folyamatosan azt halljuk, hogy nem igaz, amit érzünk, egy idő után abbahagyjuk, hogy elhiggyük a saját megérzéseinket.
A gyerekfejlesztéssel foglalkozó szakemberek gyakran hangsúlyozzák, hogy a hitelesebb megközelítés az volna, ha a szülő elismerné a nehézséget, majd együtt keresnének megoldást: „Látom, hogy ez most tényleg nehéz, nézzük meg együtt, mi segíthet.” Ez a mondat nem tagad, hanem társul, és a gyerek megtanulja, hogy a nehézség nem szégyen, hanem egy állapot, amiből ki lehet lépni. Olvass még a témában
A cikk folytatódik, lapozz!
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
