Amikor a férjem hazaért, ott ültem még az asztalnál, a cetli előttem. Megkérdezte, mi történt, valaki meghalt-e. Nevettem, mert tényleg úgy néztem ki, mint akit ért valami tragédia, de közben tudtam, hogy pontosan ez az: valami meghalt bennünk azon a napon, amikor ezt megírtam, csak akkor nem vettük észre, és utána sem gyászoltuk meg soha.
5 ruhadarab, ami ötven felett inkább öregít
Odaadtam neki a papírt. Elolvasta, én közben a kezét néztem, ahogy remeg egy kicsit, miközben tartja. Nem magyarázkodott, nem védekezett azzal, hogy „de ez tizenegy éve volt”. Csak annyit kérdezett: „Most is így érzed?” És én, ahelyett, hogy megnyugtattam volna, hogy dehogy, minden rendben, most életemben először azt mondtam: „Sokszor igen.”
