Aztán eljött a hétfő reggel, és kegyelemdöfésként megjelent – álnéven – cikkem is, ami konkrétan egy nyílt szerelmi vallomás. Hát igen… amikor az embernek ihlete van, az esze elmegy legelni… tehát, megállapítható, hogy nyilvánosságnak írni nem teljesen veszélytelen, a hiedelemmel ellentétben.
Olyan masszív szégyenérzetem volt egész nap, mint mikor Zsolti, életem első szerelme, életem első szerelmes levelét megmártotta a kutyaszarban. Fel sem mertem nézni a monitorról, és olyan gondolatok kavarogtak a fejemben, melyek nem teljesen természetesek. Ezt már csak a kulturáltan tudtomra adott nemleges válasz tudta megfejelni, így amikor becsukódott otthonom ajtaja a hátam mögött, sírni kezdtem.
Ekkora barmot, mint én… mert mit csinál egy átlag negyvenes nő, ha szerelmes? Vagy zabál és kusssol, vagy, ha van elég pénze shoppingol és kussol, vagy csak céltudatosan elveszi a pasi eszét némi drámázással, némi parfümmel, némi rafinériával. Tehát, semmiképpen sem őszinte, és soha nem vall szerelmet. Főleg az egész világ előtt nem. Olvass még a témában
Végső elkeseredésemben varázslásba kezdtem. A gyertya lángjainál elmondtam szívem bánatát, majd – mivel tavaly óta nem bringáztam és imádok biciklizni – a végére könnyes-mosolygósan oda rittyentettem, mint egy gyerek: és szeretnék egy biciklit is.
