Boldog magányos vagyok, ha lehet ezt mondani. A kor meghozta a megalkuvás nélküli élet luxusát. Nem kapaszkodom kétségbeesetten. Élvezem a felhők vonulásának látványát, és megélem a virágok tömény illatának csodáját. Lelket fiatalító sanzonokat, és szenvedélyesen elegáns Gershwint hallgatok, miközben élvezem a szerelem tényét is. És eső után, amikor kimegyek a kertbe, a fák közé, addig taktikázom az ágak árnyékaival, míg belecsapódik az élet napsugara a szemembe és elvakít, jobban, mint valaha, hiszen a keresett, éltető fény erejét a páracseppek felerősítik, főleg naplementekor.
És lőn, a szerelem, a tudatosság nélküli, spontán szerelem utolért. Hónapok óta furcsán éreztem magam, ám a megvilágosodás akkor csapott le rám, amikor munkahelyemre is becsapott a felismerés villáma… sok találgatás után, hogy miért virulok hónapok óta. Tehát, egy pénteki napon kiderült mindenki számára egy pletyka hatására, hogy, beleszerettem munkatársamba.
Hétfőn dolgozni kellett mennem – mint minden rendes embernek – ám eme gyermeteg, arcpirongató gyalázatot valahogy el kellett viselnem. Maradék női méltóságomat összeszedve azt próbálgattam a tükör előtt, hogy hogyan tehetném természetessé mindent elfedő műmosolyomat, és vadul kutattam vastagon fedő alapozó után, ami az esetlegesen szégyenpírtól lángvörössé váló fejem színét kissé lemattítja, emberközelibbé teszi. Olvass még a témában
Aztán eljött a hétfő reggel, és kegyelemdöfésként megjelent – álnéven – cikkem is, ami konkrétan egy nyílt szerelmi vallomás. Hát igen… amikor az embernek ihlete van, az esze elmegy legelni… tehát, megállapítható, hogy nyilvánosságnak írni nem teljesen veszélytelen, a hiedelemmel ellentétben.
