Egyéb

Zabál és kussol a nő, ha szerelmes?

Zabál és kussol a nő, ha szerelmes?

Vajon minek okán élek negyven felett egyedül? Kommunikációs és marketing problémáim sosem voltak, ha pasiról volt szó… de mégis… akkor miért vagyok egyedül?

Lenne számos udvarlóm, talán még olyan is, aki feleségül kérne, hogy saját magányát öregesen, vénember módjára enyhítse egy megalkuvó házassággal. Sorban állás van, kérem szépen… de mégis… mégis egyedül vagyok…

Boldog magányos vagyok, ha lehet ezt mondani. A kor meghozta a megalkuvás nélküli élet luxusát. Nem kapaszkodom kétségbeesetten. Élvezem a felhők vonulásának látványát, és megélem a virágok tömény illatának csodáját. Lelket fiatalító sanzonokat, és szenvedélyesen elegáns Gershwint hallgatok, miközben élvezem a szerelem tényét is. És eső után, amikor kimegyek a kertbe, a fák közé, addig taktikázom az ágak árnyékaival, míg belecsapódik az élet napsugara a szemembe és elvakít, jobban, mint valaha, hiszen a keresett, éltető fény erejét a páracseppek felerősítik, főleg naplementekor.

És lőn, a szerelem, a tudatosság nélküli, spontán szerelem utolért. Hónapok óta furcsán éreztem magam, ám a megvilágosodás akkor csapott le rám, amikor munkahelyemre is becsapott a felismerés villáma… sok találgatás után, hogy miért virulok hónapok óta. Tehát, egy pénteki napon kiderült mindenki számára egy pletyka hatására, hogy, beleszerettem munkatársamba.

Hétfőn dolgozni kellett mennem – mint minden rendes embernek – ám eme gyermeteg, arcpirongató gyalázatot valahogy el kellett viselnem. Maradék női méltóságomat összeszedve azt próbálgattam a tükör előtt, hogy hogyan tehetném természetessé mindent elfedő műmosolyomat, és vadul kutattam vastagon fedő alapozó után, ami az esetlegesen szégyenpírtól lángvörössé váló fejem színét kissé lemattítja, emberközelibbé teszi.

Aztán eljött a hétfő reggel, és kegyelemdöfésként megjelent – álnéven – cikkem is, ami konkrétan egy nyílt szerelmi vallomás. Hát igen… amikor az embernek ihlete van, az esze elmegy legelni… tehát, megállapítható, hogy nyilvánosságnak írni nem teljesen veszélytelen, a hiedelemmel ellentétben.

Olyan masszív szégyenérzetem volt egész nap, mint mikor Zsolti, életem első szerelme, életem első szerelmes levelét megmártotta a kutyaszarban. Fel sem mertem nézni a monitorról, és olyan gondolatok kavarogtak a fejemben, melyek nem teljesen természetesek. Ezt már csak a kulturáltan tudtomra adott nemleges válasz tudta megfejelni, így amikor becsukódott otthonom ajtaja a hátam mögött, sírni kezdtem.

Ekkora barmot, mint én… mert mit csinál egy átlag negyvenes nő, ha szerelmes? Vagy zabál és kusssol, vagy, ha van elég pénze shoppingol és kussol, vagy csak céltudatosan elveszi a pasi eszét némi drámázással, némi parfümmel, némi rafinériával. Tehát, semmiképpen sem őszinte, és soha nem vall szerelmet. Főleg az egész világ előtt nem.

Végső elkeseredésemben varázslásba kezdtem. A gyertya lángjainál elmondtam szívem bánatát, majd – mivel tavaly óta nem bringáztam és imádok biciklizni – a végére könnyes-mosolygósan oda rittyentettem, mint egy gyerek: és szeretnék egy biciklit is.

Másnap egész nap azon gondolkoztam, mivel alázhatnám meg még ennél is jobban magam, hogyan űberelhetném vallomásom valamivel, ami a feledés homályába löki az elmúlt egy hetet, de semmi nem jutott hirtelen az eszembe, így szükségszerűen végig röhögtem az egész napot, miközben szempilla-rezegtető üzemmódban néztem álmaim s vágyaim tárgyára.

Aztán érkezett egy sms a telefonomra. Izgatottan kaptam fel a telefont, és reménykedtem, hogy A Férfi próbálja titokban felvenni velem a kapcsolatot, mert tán csak látszatból tagadja meg érzelmeit… de nem. Az sms egy ismerősömtől jött, szövege a következő volt: ,,Van egy eladó Hauser kontrás bringa 5 000-ért.”

Úgy tűnik, mindennek ára van, ám nyertem egy olcsó bringát, és egy spontán kialakult plátói szerelmet, mely utóbbi mérföldkő volt életemben. Ugyanis elmondható, hogy hatására lemondtam a cigiről. Az is elmondható, hogy az oly sokat emlegetett Samer már csak egy szerelmes mese a múltból, mely hihetetlen de négy évig tartott.

Ám, ami ettől is fontosabb, azon a kedd estén megváltozott bennem valami. A naplemente esőt hozott, és én szokás szerint kimentem megnézni a semmibe hulló nap, pára által felerősített sugarait, amik mindig a gyümölcsfák ágai között bújócskáznak velem. Újfent taktikáztam, hogy mikor csapódik csiklandozva, vakítón a napsugár a szemembe… amikor ez megtörtént, elsírtam magam.

Ez az ember elérte a lehetetlent: férjem, István halála – bár életem feledhetetlen és fájdalmas ténye – a múlt, az álom fájdalma lett, és nem élő, a szív húsát szaggató kegyetlen fájdalom, ami eddig titkon minden nap a társam volt. Ez annyit tesz, hogy az élet mellett döntöttem…

A vihar után mindig fényesebb a napnak sugara… életadó. Mint az anyám, aki azért szült ez alá a Nap alá, hogy boldog legyek. A dolgom csak annyi, hogy megtanuljam azt, hogyan tehetem magam boldoggá… mondjuk, egy Hauser bringával, 5 000-ért…

Még nem szólt hozzá senki. Legyél te az első!

    Írj egy hozzászólást