A Dete és Ngamo Sidings közötti útvonalon az „Elefánt expressz” egyedülálló szafari élményt kínál utasainak.
Különleges vonat még különlegesebb útvonallal
Az Elefánt expressz egy egykocsis vonat, amely legfeljebb 22 fő befogadására alkalmas. Elég valószínűtlen szafari járműnek tűnik, de teljesen egyedi élményt kínál. Ahelyett, hogy gyalogosan vagy terepjárókkal követnék az állatok nyomát, a vonaton utazók teljesen véletlenszerűen találkoznak velük. Mindez az utazók szerint különleges bizsergést ad az egyébként is páratlan élményhez.
A nagyjából 80 km-es út során a vonat többször lelassít, hogy elefántcsaládok és kudu-csordák keljenek át a pályákon. Megállhat, hogy az utasok figyeljék a lombkoronában legelésző zsiráfokat, miközben zebrák bóklásznak k az aljnövényzetben.
Amikor Mark „Butch” Butcher – az Imvelo Safari Lodges ügyvezető igazgatója – először fontolgatta egy turisztikai vonat indítását az 1980-as években, és elkötelezte magát amellett, hogy átrágja magát a zimbabwei bürokrácia útvesztőiben, hogy mindez meg is valósulhasson, elképzelése nem csak Hwange vadvilágának szépségéről szólt. Inkább a park történetének átadását tűzte ki célul. Ezzel hangsúlyozta a régió növekvő közösségi alapú turizmusának és természetvédelmi erőfeszítéseinek fontosságát.
A vasutak az alapítása óta a park történetének részét képezik. A zimbabwei vasutakat eredetileg azért építették, hogy összekapcsolják a tengerparttal nem rendelkező megye bányászati és mezőgazdasági telephelyeit a szomszédos mozambiki és dél-afrikai part menti kikötőkkel. Ezt a pályaszakaszt 1904-ben fektették le, 24 évvel a Wankie Game Reserve (Hwange elődje) létrehozása előtt.
Ez arra késztette a brit gyarmati tisztviselőket és a vadon élő állatokkal foglalkozó szakértőket, hogy megkérdőjelezzék az állatok számára védett terület létrehozásának bölcsességét, amelyet egy működő vonat szegélyezne. De a terv előrehaladt, és a Wankie Game Reserve 1928-ban megalakult Ted Davison vadőr irányítása alatt.
Nehéz az állat és ember együttélése
Ma Hwange ezen részén nincs olyan állat, amely emlékezne a vonat és vasút nélküli tájra. Nem szokatlan, hogy oroszlánok szunyókálnak a napsütötte síneken, vagy fedezékül használják őket, amikor síkságon vadásznak. Így amikor 2015-ben elindult az Elefánt expressz, Butcher tudta, hogy különleges szafari élményben lesz része a látogatóknak. „A parkőrök évek óta kocsikáznak a karbantartó kocsikon ezeken a pályákon” – mesélte az egykori Hwange parkőr.
Amikor Butcher több mint 40 évvel ezelőtt parkőrként kezdett, érezhető volt a feszültség a parkok és a közösségek között. Ez részben annak köszönhető, ahogy a brit gyarmati erők kiválasztották a területet megőrzésre, és ez a későbbi turisztikai erőfeszítésekben is megmutatkozott. Amikor az akkori Rhodesia kormánytisztviselői meghatározták a mai Hwange területének határait, azt állították, ennek oka az volt, hogy kevés ember élt itt. Ez a kijelentés figyelmen kívül hagyta a fekete zimbabweiek javarészt nomád családjait, akik otthonuknak nevezték a területet. Mindemellett szimbolikus akadályt teremtett az állatok és az emberek között.
Az évek során Davison azon döntésének, hogy kutakat fúrjon, hogy állandó vízforrást hozzon létre, valamint az elhivatott vadőrök és parkőrök által biztosított védelemnek köszönhetően, Hwange vadállománya nőtt. Az állatok növekvő száma külföldről vonzotta a fizető vadászokat és turistákat, de ők és pénzük inkább a parkban maradtak, és nem sokat szolgáltak a közösség javára.
Butcher szerint sajnálatos módon a felduzzadt állat- és emberpopulációk több konfliktushoz is vezettek a helyi falusi lakosokkal. Az ott élők ugyanis attól tartanak, hogy az elefántok megeszik a terményüket, az oroszlánok pedig levadásszák a marhákat. A gyakran éhező, borzasztó szegénységben élő helyiek számára sokszor az orvvadászat jelenti az egyetlen túlélési esélyt – Butcher szerint ez olyan probléma, amit mindenképpen kezelni kell mind az emberek, mind a vadvilág érdekében.