Biztos neked is vannak olyan kapcsolataid, amelyekre ha visszagondolsz, szinte az egész fiatalkorod felelevenedik előtted. Nekem is van ilyen a tarsolyomban…
Húsz éven keresztül, kisebb-nagyobb intenzitással ugyan, de a legjobb barátnőm mindig jelen volt az életemben. Gyakorlatilag együtt nőttünk fel: a szárnypróbálgató kamaszkortól kezdve az első szerelmeken és csalódásokon át az anyává válás nehézségein keresztül kísértük végig egymást az úton. Bár az élet meglehetősen hamar távol sodort minket egymástól, és a mindennapos együttléteknek a költözése véget vetett, foggal-körömmel ragaszkodtunk a szövetségünkhöz. Bár több száz, sőt néha több ezer kilométer állt közénk, mindig megtaláltuk a módját, hogy tartsuk a kapcsolatot.
Szinte hónapra pontosan együtt vártuk a gyermekeink születését is – ami még közelebb hozhatott volna minket, de az anyasággal járó logisztikai kihívások csak újabb akadályokat gördítettek közénk. Szinte lehetetlen volt összehangolni, hogy a kicsik ugyanabban az időpontban aludjanak és mindketten ráérjünk egy-egy hosszabb hívásra, úgyhogy a kommunikációnkat szép lassan a szöveges, majd a hangüzenetek váltották fel. Olvass még a témában
Bár az élethelyzetünk ekkor is még nagyon sokban hasonlított, az évek múlásával egyre nyilvánvalóbbá váltak a köztünk lévő szakadékok. Az ő élete teljesen más irányt vett: a gyermekei apjával tönkrement a kapcsolata, majd az újabb próbálkozások sem hozták meg számára a várt boldogságot. Eközben egy nyüzsgő, modern fővárosban alakította ki az új életét, teljesen más hobbikkal és érdeklődési körrel, mint én. Mindketten fejlődtünk, formálódtunk, de a saját útjaink egyre távolabb mutattak egymástól.
A felgyülemlett feszültségek végül egy csúnyára sikerült veszekedésben törtek felszínre
De ha őszinte akarok lenni magammal, ez az ütközési pont valójában csak az utolsó csepp volt a pohárban. A konfliktus végén kölcsönösen és szerintem meglehetősen éretten megállapítottuk, hogy az lesz a legjobb, ha egy ideig inkább nem tartjuk a kapcsolatot.
Úgy éreztük, ezzel a döntéssel legalább nem bántjuk egymást, és legfőképpen megtiszteljük az addigi, húszéves barátságunk emlékét.
Az ezt követő másfél évben a kommunikációnk valóban lekorlátozódott a fontosabb ünnepekre és a születésnapokra, bár idővel már ezeket a pár soros, kötelező jellegű köszöntőket is kicsit feleslegesnek éreztem. Felmerült bennem a kérdés, hogy ha csak évente párszor írunk egymásnak, annak valójában mi értelme van… Ugyanakkor harag nem volt bennem, és úgy voltam vele, hogy ha az adott napon eszembe jutnak, miért ne kívánhatnék nekik minden jót.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
