Szabadság – majd egyszer
A második albérlet ideálisnak tűnt, kilátással a Gellért-hegyre, közvetlenül a Szabadság-szoborra, csend és nyugalom. Őszintén szólva azt sem vettem észre, hogy szomszédaim vannak. Éljen. Sőt, mivel kifejezetten olyan helyet kerestem, ahol nem kell aláírnom egy fix időszakot, még boldogabb voltam. Persze három nap múlva jött a fekete leves. Nagyban dolgozom, kopognak. A tulaj és még vagy négy ember áll az ajtóban, hogy jöttek megnézni a lakást. Milyen lakást? – kérdeztem. Azt, amelyikben én lakom? Kiderült, hogy árulják, csak erről éppen nekem felejtettek el szólni.
Természetesen egyből jeleztem, hogy ez így nem lesz jó, és érdeklődtem, mégis mire számíthatok, ha valaki megveszi a lakást. Ígéretet kaptam, hogy csak befektetőnek adják el, aki átvesz engem is. Persze a harmadik vevőjelöltnél egyértelművé vált, hogy ez nem egészen így lesz, sőt, olyan is volt, aki azt tervezgette, hova rakja a komódját. Az csak hab volt a tortán, hogy ezek a látogatások gyakran történtek úgy, hogy nem szóltak előre, hogy jönnek, vagy éppenséggel fél órával azelőtt jelentkeztek be, hogy itt álltak az ajtóban, vagy késtek fél órát, esetleg egyáltalán nem jöttek.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
